„Nagyon rossz visszanézni magam. Fiatalon mindig úgy mentem ki a színpadra, amikor premier volt, hogy én ebbe bele fogok bukni. Győzködnöm kellett saját magamat, hogy nem így lesz. Roppant sebezhető voltam, csak idővel megtanultam, hogy ha sündisznóhátat növesztek, akkor nagy bántódás nem érhet. Tele voltam gátlásokkal, amik azért nem látszódtak rajtam, mert legyűrtem őket. Tehát amikor tízet fordultam a színpadon, belül azt gondoltam, hogy más tizenkettőt vár el tőlem, de ez a múlt – mondta a 90 éves művésznő a Bóta Caféban, majd megjegyezte, hogy a mai napig dolgozik benne a hiúság. – Öregasszony nem vénasszony! Talán erre is vagyok a leghiúbb a lányom, az unokám és a pályám mellett. Ha valaki ilyen kort elért, mint én – persze a gének sokat segítenek –, attól még nem kell öregasszonynak lenni. Borzalmas optimista természet vagyok. És állandó levelezésben vagyok a Jóistennel. Írok neki, hogy ’Ne haragudjon, hogy zavarom, biztos rengeteg dolga van, de lenne egy olyan kérésem, hogy ha lehetséges, az örökkévalóságot velem kezdje el. Tisztelettel: Galambos Erzsi’ – mesélte nevetve. – De gondolatban minden reggel megköszönöm, hogy felébredtem. Jelen pillanatban még itt vagyok, tehát csak van valami köztem és a meghallgatás közt.”
Kiemelt kép: Korponai Tamás/fotocentral.hu
