Lassan hatvan éve már, hogy milliókat nevettet meg Louis de Funès, hiszen a filmjeit folyamatosan ismétlik a csatornák. Ezerarcúságának, gesztusainak és mimikájának ma sincs párja, senki sem tudta utánozni. Első házasságából született fia, Daniel, aki maga is színész lett, ezt mondta róla: „Sokszor kérdezem magamban, hogy mi a magyarázata apám hihetetlenül nagy és állandó sikerének. Részben az, hogy a nézőket mindig meg tudta nevettetni. Másrészt, hogy bárhol járt is, noteszlapokra jegyezte fel azoknak az embereknek a viselkedését, mozdulatait és allűrjeit, akiket látott, őket utánozta.”
Hiába volt alacsony, futottak utána a nők
A néhai színész egy spanyol arisztokrata családban született 1914. július 31-én Louis Germain David de Funès de Galarza néven. Apja ügyvéd volt, akiből később gyémántműves lett, anyja, Léonor Soto Reguera háztartásbeli. Fufu, merthogy így becézték, gyermekkora békésen és gondtalanságban telt. Remek érzéke volt a rajzhoz, a zenéhez és a komédiához, több nyelven beszélt, de a tanulás kevéssé érdekelte. Az iskolai színjátszókör annál inkább. Itt csillogtatta meg a humorát, amivel később bárkit meg tudott nevettetni, a lányokat is. Ezzel ellensúlyozta alacsony termetét, és futottak is utána a nők. Germaine Louise Elodie Carroyer lett a győztes, 1936 áprilisában összeházasodtak Saint-Étienne-ben, egy év múlva megszületett közös gyermekük, Daniel Charles Louis. A második világháború során Funèst súlyos hátfájdalmai miatt nem sorozták be, de így sem tudta megmenteni a házasságát. Ráadásul szerelmes lett Jeanne Augustine Barthélemybe, az író, Guy de Maupassant unokahúgába. Ebből a kapcsolatából két fia született: Patrick Charles 1944-ben, aki később radiológus, illetve 1949-ben Olivier Pierre, aki pilóta lett.
Unta a szupersztár szerepét
A szakmai életében nem volt ennyire sikeres. Állásaiból elbocsátották, mert folyton megnevettette a munkatársait, és mellette senki sem haladt a munkájával. Végül Párizs vörös lámpás negyedében lett bárzongorista. De vágyott a mozivászonra, azonban sokáig úgy tűnt, hiába, mindig csak nyúlfarknyi szerepeket osztottak rá. Ám egyszer csak megtörtént a csoda: abban a bárban figyeltek fel rá, ahol zongorázott, és egyszerre több színházi munkára is szerződtették. Az ötvenes években már nagyobb filmszerepeket is kapott, majd 1958-ban jött az áttörés, a Horgász a pácban, amelyben Funès egy szimpatikus vadorzót alakít. Az igazi sikert aztán a híres Csendőr-sorozat hozta meg a számára, amelynek első darabját, A Saint Tropez-i csendőrt 1964-ben forgatta. A Fantomas Juve felügyelőjeként újabb filmes sikert ért el, sőt jobbnál jobb filmekben szerepelt, állandóan kasszát robbantott.
Ő maga azonban nem érezte jól magát szupersztárként. „Sokáig vártam, hogy a piramis csúcsára fölülhessek, de most, hogy a tetején ülök, meg kell mondjam, nem túl jó itt, mert a piramis vége hegyes és szúr” – mondta egy interjúban, amelyet Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Funès, a színészlegenda című könyv is szemlézett. Pedig egy világ rajongott a filmjeiért és érte, a fiai is. Patrick és Olivier így írtak Louis De Funès – Ne beszéljetek túl sokat rólam, gyerekek! című könyvükben apjukról: „Apánk mellett az élet kiszámíthatatlan volt, és elragadó, az életben éppoly mulatságos volt, mint a filmvásznon, még ha nem is ugyanazokat az eszközöket használta.”
A szíve adta fel, nem a lelke
A hetvenes években inkább színpadon szerepelt, de azért forgatott is, például a híres Jákob rabbi kalandjait, amely után Hollywood is hívta, de nem engedett a csábításnak. Minek is? Boldogan élt, fiai sikereket értek el szakmájukban, ő maga pedig szabadidejében kertészkedett felesége Loire környéki kastélyának parkjában. Louis de Funès nem is titkolta: egyre inkább szentimentalizmusra hajlamos emberré vált. Szenvedélye a rózsakertje volt, emlékére egy szép narancsszínű rózsa 1987-től az ő nevét viseli…
1975 márciusában olyan sok színházi feladatot vállalt, amit már nem bírt a szervezete: szívinfarktust kapott, ezután már soha többé nem tudott a világot jelentő deszkákra állni. Filmes karrierje szintén veszélybe került, mivel a biztosítók nem voltak hajlandók vállalni a kockázatot az egészsége miatt. Aztán végül állandó orvosi felügyelet mellett még csak leforgatta a Szárnyát vagy a combját, majd a Csendőr-sorozat utolsó részét 1982-ben. 1983. január 27-én azonban újabb szívrohamot kapott, ami már végzetesnek bizonyult.
A küldetése lett a nevettetés
Az egyik legjobb barátja egy plébános volt. „Gyakran beszélt nekem a szakmájáról és a munkatársairól – mesélte később Maurice atya, a clermont-i plébános. – Azt mondta, színészként az volt a legnagyobb vágya, hogy ebben a túlságosan is szomorú világban olyan filmeket készítsen, amelyeken együtt tudnak nevetni a szülők a gyerekeikkel. Azt hiszem, ez volt az ő ars poeticája.”
Kiemelt kép és fotók: Getty Images
