Vitray Tamás felesége: „Ő az a férfi, akire egész életemben vártam”
Három éve élnek együtt, és még mindig akadnak kétkedők, akik nehezen hiszik el, hogy harminchat év korkülönbséggel is létezhet igaz, önzetlen szerelem. Pedig elég csak rájuk nézni: ahogyan egymásra tekintenek, ahogyan egy-egy érintéssel, öleléssel jelzik érzéseiket, vagy ahogyan önfeledten nevetnek együtt. Akik közelebbről ismerik őket, állítják: kapcsolatukban nincs nyoma számításnak, ámításnak vagy hamisságnak. Őszinte és mély szeretettel fordulnak egymás felé.
Szokták mondani, a szívnek nincs kora, a szerelemnek nincs korhatára. De vajon gondolnak-e arra, mekkora szerencse kell ahhoz, hogy két ember – akár egy egész életnyi várakozás után – így egymásra találjon?
Vitray Tamás: Sokszor eszembe jut. Én életem során sokat és sokszor próbálkoztam, pontosan tudom, milyen nagy szerencsénk van.
Vitray-Ivens Éva: Néha felötlik, hogy miért ekkor, miért most, miért csak most… És mi lett volna, ha... Alighanem ezzel sokan mások is így vannak. Aztán a végén mindig arra jutunk, hogy sokan soha nem találkoznak az igazi „másik felükkel”. Nekünk viszont, még ha csak most is, szerencsénk volt.
Három évvel ezelőtt, amikor először találkoztak, mit tudott Tamásról?
V.-I. É.: Mindent tudtam róla, ami a munkájával kapcsolatos. Tudtam, hogy 21 olimpiáról és 45 világbajnoki aranyéremről tudósított, jó néhány közvetítését láttam, ahogyan az Ötszemközt, a Csak ülök és mesélek, a Telefere és a Kapcsoltam című műsorait is. Legenda volt, és ma is az. Ahogyan a nézők többsége, úgy az én családom is rajongott érte. Az ő műsorain nőttünk fel. Aztán elolvastam a Kiképzés című önéletrajzi könyvét, és egészen más szemüvegen keresztül láttam őt. Atyaúristen, ez az ember mi mindenen ment keresztül, mire eljutott eddig a szakmai karrierig! Megélte és túlélte a háború borzalmait, Budapest ostromát, az ötvenes éveket. Amióta együtt vagyunk, megállás nélkül, órákon át hallgatom a meg nem írt történeteket. Tudom, hogy arra vágyik, ne kelljen már „túlélnie”, élhessen végre örömére.
Úgy beszél a férjéről, mint egy szerelmes kamasz lány.
V.-I. É.: Mert imádom a tetteiért, a küzdelmeiért, felnézek rá tudásáért, emberségéért, sok mindenért. Azt is szeretem, hogy amikor én valamiért bosszankodom, pukkadok, dühöngök, szúrok, mint egy sündisznó, egyetlen mondattal meg tud nyugtatni. Ő az a férfi, akire egész életemben vártam. Három éve is ezt mondtam, két éve is ezt mondtam, és ezt fogom mondani öt év múlva, tíz év múlva is. Minden nőnek kívánom, hogy amit én kapok a férjemtől emberileg, nőként, feleségként, társként, barátként, csak félannyira kapja meg, és akkor már örömteli lehet az élete.
Mit tud mondani Tamás ezekre a szívet melengető szavakra? Figyeltem az arcát, ahogyan hallgatta a felesége vallomását, közben mosolygott.
V. T.: Zavarba jöttem, szívem szerint kimentem volna a szobából, hogy ne is halljam. Aztán észbe kaptam, hiszen én is állandóan szerelmet vallok neki. Amikor például tüsszentek, isten bizony, bocsánatot kérek tőle, hogy megijesztem vele. Nagyon nagy a korkülönbség köztünk, de én csak azt érzem, fiatalodom általa.
Ahogyan Tamás mondja, élni szeretne már, nem túlélni. Az ön életében is voltak, ha nem is történelmi, de magánéleti túlélési nehézségek?
V.-I. É.: Igen, komoly túléléseim, mélyrepüléseim voltak. Szokták rám mondani, milyen erős nő vagyok. Nem gondolom, hogy erősebb lennék egy átlagembernél, de azt igen, hogy amikor jönnek a nehézségek, az önsajnálat mit sem ér, nyögéssel, nyávogással semmire nem megyünk. Szerencsétlen vagyok, jó, akkor most elszívok három doboz cigit, leiszom magam, bezárkózom egy sötét szobába… Amikor meghalt a férjem, ott maradtam az ötéves lányommal és a csecsemő fiammal. Gondoskodnom kellett róluk akkor is, amikor én magam a legmélyebben voltam. Anyjuk és apjuk lettem egy személyben, de így alakult hármunk közt nagyon egy erős szövetség. Persze ha nincsenek anyámék, egy pillanat alatt lettem volna hajléktalan a két picivel.
V. T.: Meséld el nyugodtan, Éva, hogy miből éltetek. Büszke lehetsz rá…
V.-I. É.: Akkor már a gyerekeim nagyok voltak, de még tanultak, éjszakai sofőrszolgálatot vállaltam. Éjjel vezettem, hajnalban értem haza, majd korán reggel keltem, hogy a gyerekeket iskolába indítsam. Később ők is velem dolgoztak. Életem egyik legkülönösebb korszaka volt. Amikor beültek a vendégek az autóba, mindenki rácsodálkozott, hogy egy középkorú nő mit keres az éjszakában sofőrszolgálaton. Kérdezgették, mi az eredeti foglalkozásom. Amikor megmondtam, hogy operaénekes vagyok, igencsak elcsodálkoztak.
Azt látom, hogy harmadik éve, amióta együtt vannak, két éve pedig már házasok is, szinte elválaszthatatlanok egymástól. Hogyan telnek a mindennapjaik?
V.-I. É.: Mi mindent együtt csinálunk. Együtt dolgozunk, együtt reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk, utazunk, társaságba járunk, hozzánk is jönnek vendégek. Állítólag jól főzök, szeretik a kosztomat. Esténként együtt nézzük a tévét, a híreket, a sportot, a filmeket. Együtt megyünk aludni, mindig megvárjuk egymást. A három év alatt mindössze egyszer fordult elő, hogy ez nem így volt, akkor, amikor én kórházban voltam. De Tamás akkor is éppúgy rendet tartott, reggel kiszellőztetett, beágyzott, szóval mindent úgy, ahogy tőlem látta.
Húsz év után nemrégiben láttam a Magyar Televízióban, Mészáros Antónia volt a műsorvezető, együtt idézték vissza a múltat. Ezzel megtörtént a rehabilitációja? Elégtétel volt ez ön számára?
V. T.: Az elmúlt húsz évet, amit ilyenformán elvettek tőlem, ennyivel nem lehet visszaadni, de hálás vagyok érte, főleg Antóniának, mert ez, úgy tudom, az ő ötlete volt. Egyébként nemrégiben még egy szívmelengető élményben lehetett részem. Meghívták Szentesre előadást tartani, és ott díszpolgári címmel tüntettek ki. Hogy mi közöm Szenteshez? A háború után a lesoványodott, éhező gyerekeket a Nemzeti Segélyszervezet bevagonírozta, és vidékre vitte feltáplálásra. Én Szentesre kerültem. Családoknál helyeztek el minket, egy bűbájos, idős párhoz kerültem. Nagyszerű életem volt, és kikerekedtem szépen. Ez a mostani utazás, ahova természetesen Évával mentünk, szép emlékeket idézett fel bennem.
Most töltötte be a 94. évét, Isten éltesse sokáig! Istenien néz ki, szemmel láthatóan jól is van. Dolgozik, készíti az újabb és újabb YouTube-podcastjait.
V. T.: Amíg a Magyar Televízióban dolgoztam, amíg aktív lehettem – ennek immár 26 éve –, minden máshogyan volt. Akkoriban nem volt ennyi szabadidőm, aztán elkezdődött az életemnek az árnyas szakasza. A politika belépett az életembe. Akkor lettem „fekete seggű”, ezt nem tudom másként mondani. Nem bántott senki, nem zártak be, nem ért fizikai bántalom, semmi nem történt, csak szép csendesen kicsúsztam, „rosszfiú” lettem. Hogy miért? Mert nem vállaltam el a miniszterelnökkel egy interjúsorozatot.
Orbán Viktorra gondol? Mi történt?
V. T.: Igen. Röviden annyi, hogy 2000-ben indult volna az Orbán–Vitray-műsor, heti párbeszéd a Magyar Televízióban. Addig megúsztam a politikát, soha nem is esett bele az érdeklődési körömbe. Nem mondtam nemet, sőt ma már nyugodtan elmondhatom, én abban az ostoba hitben ringatóztam, hogy ha összejön ez a beszélgetéssorozat, talán hasznosan működhetek, jó ügyeket képviselhetek. A műsort azonban csak feltételekkel vállaltam. Az egyik az volt, hogy miután én csak fényképről ismertem őt, az első adás előtt néhányszor találkozzunk, hogy meglássuk, van-e egyáltalán affinitás kettőnk között. A másik feltételem pedig az volt, hogy amíg nem mondok igent az elnöknek a műsorra, a sajtónak semmit ne szivárogtasson ki ebből. Nem mesélem el hosszan, de sajnos a televízió akkori elnöke nem várt, mielőtt igent vagy nemet mondhattam volna, szándékát a sajtó tudomására adta. Kijátszott, becsapott, én meg nemet mondtam a felkérésre. Így hullottam aztán ki szép lassan a Magyar Televízióból. Munkám ezek után is mindig volt, a nézők nyertek meg nekem minden „meccset”. Háromszor is nyugdíjba küldtek – kétszer visszahívtak –, de megtaláltam a helyem az interneten. A YouTube-on kezdett podcasthoz még utoljára másodpercenként 23 500 forintot kért a nagy „őshazám” utóda az archívumokban tárolt korábbi műsoraimért – ha esetleg szükségem lenne rájuk. A világ változott: az archívumban is.