„Nem kis mutatvány ez az élet, bébi!” – Lovas Rozinak tévéműsorban vallottak szerelmet
Lovas Rozinak és a férjének, Horváth János Antalnak nemcsak az otthonuk, hanem a munkahelyük is közös, mégsem unják meg egymást.
A színésznő és a rendező 2020 áprilisában kötötték össze hivatalosan is az életüket, nem sokkal azelőtt, hogy megszületett az első gyermekük, Misa. Két évvel később pedig Izabella is megérkezett. A szülőség és a munka összehangolása olykor valóságos útvesztőnek tűnhet, de úgy látszik, ők megtalálták a helyes utat, hisz a mai napig szerelmesen beszélnek a másikról. Sőt! Horváth János Antal gyakorlatilag szerelmet vallott feleségének a Sváby András nevével fémjelzett, Útközben elmeséled című műsorban, amelyet a VIASAT3-on láthatnak a nézők. Történt ugyanis, hogy bár Lovas Rozi volt a műsor vendége, az adás egy pontján megnézhette a férje videóüzenetét. A felvétel még nyáron készült, néhány nappal azután, hogy a házaspár LOUPE Színházi Társulással bemutatták az Emberek, helyek és dolgok című közös előadásukat.
„Szerelmem, a főpróba hét egyik napján, a hőkupola alatt az egyik próbán, amíg egy koreográfiát tisztáztunk, te lefeküdtél a színpadra pihenni, ahogy voltál, jelmezben. Én pedig odarohantam, köréd pakoltam gyógyszeres dobozokat, egy sirályt, lefektettem egy LED-csövet, a kezedbe raktam egy csokrot.
Végig mondtam neked, hogy mi történik körülötted, és te egyszer sem nyitottad ki a szemed. Bizalom. Azt hiszem.
Ráálltam egy kockára, és megcsináltam ezt a képet, és elkészült belőle az előadásunk plakátja” – kezdte János a szerelmes vallomást feleségének.
Rozi könnyes szemmel hallgatta
„Valahogy így dolgozunk mi együtt. Megpróbálom láthatatlanul köréd pakolni az álmaim, amit látni szeretnék, te pedig hozod magad, mindent, ami benned van. A lényed látható mélységeit, és elkezded az egészet működtetni.
Lenyűgöző látni, hogy mire vagy képes, ahogy a legapróbb, végtelenig kidolgozott gesztusokkal ábrázolod a kimondhatatlant. Boldog vagyok, hogy azt érzem, néha tudok ebben neked segíteni.
Amikor a Lányok, fiúkat csináltuk, talán volt bennem egy olyan gondolat, hogy kész. Amit mi együtt tudunk csinálni, annak elértük a tetejét. Aztán most teljesen új spektrumokat nyitottunk meg a másikban. Szinte csillapíthatatlan izgalommal tölt el, hogy merre visszük még egymást. Minket nem érdekelnek a díjak tudom, de egy igazságos világban már minden a tiéd lenne. Végig nagyon figyeltünk egymásra, ugráltunk a munkatársak szerepéből a gyerekekért rohanó szülők szerepébe, aztán amikor elaludtak, felvettük a napot közösen feldolgozó házastársak szerepét. Nem kis mutatvány ez az élet, bébi, de így azért könnyebb, hogy egymásba kapaszkodunk.”
Rozi könnyes szemmel hallgatta a férjét, majd halkan megjegyezte:
Nélküle valószínűleg nem hinnék magamban annyira, hogy meg tudom csinálni.