A történelemkönyvek lapjain háborúk, forradalmak, világégések, rendszerváltozások, nagy történelmi fordulatok követik egymást, de van egy másik történelem is, amelyet nem évszámokkal írnak. Az emberek saját története. Szerelem, veszteség, siker, kudarc, emlékek, fájdalmak, örömök. A most megjelent Húrokon írt történelem interjúkötet több mint hatvan zenész személyes történelmét meséli el.

Segédmunkásként kezdte

Korda György 1958 óta töretlen sikerrel áll a színpadon. A hőskorban a nők bálványa volt, manapság pedig mindenki Gyuri bácsija. Nem szeret visszanézni, mert azt mondja, nem a múltban, hanem a jelenben él. Mégis gyakran eszébe jut, ahogyan indult a pályája. „Az szüleim azt akarták, hogy vegyésztechnikus legyek, elfelejtették, hogy én egy teljesen humán beállítottságú ember vagyok. Amikor azt mondtam, nem leszek az, mondták, akkor menjek segédmunkásnak. A kábeles sodronykötél gyárba mentem dolgozni, ahol a nagybátyám volt az igazgatónak a sofőrje. Itt beosztottak udvari takarítónak. Takarítottam, csináltam a port, és közben dúdolgattam, énekelgettem. Azt mondták a munkások:

’Gyuri, hagyd itt ezt a nagy takarítási műveletet, így nagyobb kosz van, mint amikor kezdtél, énekelj nekünk, mi megcsináljuk helyetted.’

Így kezdődött az énekesi karrierem.”

Matematikus akart lenni

Dolly tudományos érdeklődése a mai napig megmaradt, legyen az csillagászat, űrkutatás, környezetvédelem vagy orvostudomány.

Az általános iskolában matematika–fizika–kémia szakköre jártam, már láttam magam matematika professzornak, meg hogy a NASA-ban fogok dolgozni.

De a sorsom terelgetett a színpad felé. Már gyerekként is. Megtanultam Pillangókisasszony nagy áriáját, és simán elénekeltem. Persze nem rendes szöveggel. Érettségi után elmentem a dolgozni, a vezető főorvos mellé kerültem. Miután gimnáziumban egy kislemezen már énekeltem hatvan valahányban, anyukámat felhívta a Fenyő, és engem keresett. 1979-ről beszélünk. Visszahívtam, meg is beszéltük, elmegyek hozzá. Szomszédoktól mindenhonnan összeszedtem jó cuccokat, hogy jól nézzek ki. Egy bordó csizma, egy bordó kosztüm, a hajamat fölraktam, akkor derékig érő hajam volt. Fenyő nyitott ajtót, akkor már családja volt, két kisgyereke. Végigmért, jól megnézett, és azt mondta, ’gyere be.’ Leültünk a zongorához, ő elkezdett zongorázni, én meg elkezdtem énekelni… Így kezdődött.”

Egyedül maradt

Horváth Charlie (a kiemelt képen Korda Gyuri bácsival) színpadon magabiztos, erőteljes, tele van élettel. Aki azonban közelről ismeri, tudja, a csillogó színpadi jelenlét mögött egy csendes, visszahúzódó férfi él. Olyan ember, aki nem könnyen beszél az érzéseiről, és talán még nehezebben mutatja ki őket. „Vidéki gyerek vagyok, Szombathely mellett, Kámonban születtem. Édesapám katona volt, édesanyám nagyon szép nő volt, néptáncot tanított, tőle kaptam az első indíttatást is. Ötéves voltam, amikor már táncoltam és felléptem a kultúrcsoportban. Aztán nyolcéves koromban Budapestre költöztünk, egy apró lakásba. Az édesanyám, miután látta bennem a tehetséget, és azt akarta, hogy többre vigyem, mint ő, elvitt a Balettintézetbe.”

Aztán egy betegség miatt minden megváltozott, fel kellett hagynia a balettel, és ekkor jött a zene, amiben évtizedek óta töretlen a sikere. Nem úgy a magánélete. Az első feleségétől akkor vált el, amikor Afrikába ment zenélni. „Két évet éltünk együtt az első feleségemmel. Szerencsére nem volt semmi gond. Fiatalság, bolondság volt az egész. És akkor megismerkedtem Katikával, iparművész, gyönyörű hölgy, gyönyörű ember volt. Negyven valahány évet éltünk – ha nem is együtt, mert ő kibrusztolta azt a tizenvalahány évet, amíg én külföldön dolgoztam. Már nincs a Katikám.

Amikor beteg lett, akkor bizakodott, és mondta, hogy akkor most kimegyünk Korfura, most már végre utazgatunk, és az öreg éveinket boldogan leéljük, bizakodott, hát nem így lett.

Egyedül vagyok, van egy gyönyörű unokám, akit imádok, van a fiam, és így úgy, ahogy elvagyunk.”

Szegények voltak

Azt gondolná az ember, mindent tud már a legendás énekesnőről, Balázs Kláriról, de nem így van. A múltjában még vannak ki nem mesélt történetek. Az egyik ilyen a szüleivel való kapcsolata, a felnőtté válásának évei.

„Édesanyám erdélyi származású, édesapám Szombathelyről került el, és mivel vasutas, később pedig állomásfőnök lett, gyakran áthelyezték egyik városból a másikba. A család természetesen ment vele. Hatan voltunk testvérek, szegények voltunk. Édesanyám az egész életét a gyerekeinek szentelte. Nekem gyerekkoromtól kezdve egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy énekelhessek. Ezért jöttem vidékről Budapestre, hogy megvalósítsam az álmom. Amikor megérkeztem, pénz kellett keresnem, fizetnem kellett az énektanárnőt, az albérletet, és magamat is el kellett tartanom.

Egy fotólaboratóriumban kaptam munkát. Egész nap sötétkamrában dolgoztam, nem volt könnyű időszak, de megtanított arra, hogyan álljak meg a saját lábamon.

Aztán férjhez mentem Balázs Gábor zenészhez. A házasságunk nem úgy alakult, ahogy reméltük. Elváltunk. Békében. Jött Korda György, de erről már sokat meséltem, hisz a közös életünk immár évtizedek óta tart, és szinte nyitott könyv. Szerelem, szeretet, tisztelet, egymás megbecsülése… Ez végigkíséri az életünket.”

Nem tudta, hogy nagyothall

1972-es Táncdalfesztivál. A dal címe, amit Kovács Kati énekelt: Add már, uram, az esőt. Azóta ez az egyik ikonikus dala. Hogy miért? „Amikor elénekeltem ezt a dalt élő, egyenes adásban a fesztiválon, nagy szárazság volt, és rá pár percre óriási esőzés kezdődött. Összekötötték a nevemet azzal, hogy én tudok esőt hozni az országnak, amikor kell. Amikor aztán a japán nagykövetnek a gyereke Magyarországon házasodott, egy magas rangú egyházi vezetőt hívtak meg esketésre a Mátyás-templomba. Engem is meghívtak a ceremóniára és az utána következő vacsorára.

Azt mondta a főpap: ’Aki ilyen jóban van az istenekkel, akire hallgatnak az istenek, azt nekem személyesen is meg kell ismernem.’

Vagy kicsit nagyothallott, vagy nagy volt a zaj, de amikor tiszteletemet tettem nála az egyik teremben, odatartotta az arcát. Utána megtudtam, azért, hogy jobban halljon, de akkor azt mondtam magamban, egy egyházi méltóságot megpuszilni elég furcsa dolog, de ha ő ezt akarja! És egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. Mindenki megdermedt, de nem lett belőle botrány. Ő mosolygott, egyáltalán nem vette rossz néven.”