Húsz éven át főpolgármesterként Budapest életének meghatározó szereplője volt. A feleségeivel együtt. Két éve az év nagyobbik részét Horvátországban tölti egy kis házban, a tenger közelében. Egyedül.

Miért ment, szinte menekült el Magyarországról? Erről így mesél: „Két évvel ezelőtt a Móricz Zsigmond Gimnáziumba hívtak egy hosszabb beszélgetésre a diákokkal, hogy meséljek a Kádár-rendszer diktatúrájáról, az ellenzéki mozgalomról, a szamizdatról, a földalatti mozgalomban gyártott titkos kiadványainkról, a rendszerváltásról… Az utolsó előtti napon a tankerület vezetője kihúzott a listáról, hogy nem mehetek oda előadni. Mint kiderült, mindössze három tanár tiltakozott a döntés ellen. Megsértődtem, ezért menekültem el. Elvált ember voltam, gyerekeim, unokáim szanaszét élnek itthon és a világban, már senkiért, csak magamért tartoztam felelősséggel. Fogtam magam, és Horvátországba költöztem. Legalábbis az év felére.”

„Hiányzik a szerelmem”

A történetnek van előzménye. 2002-ben akkori feleségével, Németh Anikóval együtt vett egy romos parasztházat Horvátországban. Akkoriban a Fidesz politikusai és egyes újságírók lopással, csalással vádolták, tele voltak vele az újságok, ezért a jó hírneve védelmében beperelte ezeket a lapokat, és politikusokat. Minden pert meg is nyert. „A Magyar Nemzet főszerkesztőjét el is ítélték, mert akkor még bűncselekmény volt a rágalmazás. De visszatérve a házhoz.

Nagy volt, romos volt, sok év alatt felújítottuk, aztán több mint két éve eladtam. Az árából vettem meg azt a pesti lakást, amiben lakom… Horvátországban egy kis ház a menedékem. Ott a tenger, a csend, az írás, a szabadság. Csakhogy van valami, pontosabban valaki, aki hiányzik ebből az idilli képből. A szerelmem.

Egy nálam valamivel fiatalabb, csodálatos, okos nő. Ő Magyarországon, én többnyire Horvátországban élek. Látogatjuk egymást, de sajnos keveset találkozunk.”

„Nem bántam meg semmit”

Demszky Gábor saját bevallása szerint szinte soha nem tudott és nem is akart egyedül élni. „Amióta nagykorú lettem, 55 éve, szinte egy napot nem voltam egyedül. A társ mindig fontos volt, és fontos ma is számomra. Rengeteget tanultam a nőktől. Ötször voltam nős, ötször váltam. Nem vagyok rá büszke, de így alakult az életem. Mégsem bántam meg semmit. Mindegyik szerelmi házasságként indult. A feleségeim életem egy-egy jelentős korszakának meghatározói, főszereplői, támogatói voltak és maradtak is. És innen is, és onnan is csodás gyerekeim születtek.”

Mennyi emlék!

Amikor az életéről mesél, kiderül, a nők nem epizódszereplők benne. Mindegyikükhöz történet, korszak, emlék és valamilyen fontos felismerés kötődik. Első feleségét fiatalon ismerte meg. Angoltanárnő volt.

„Neki köszönhetem, hogy megtanultam angolul. Arra is ő biztatott, hogy foglalkozzam filozófiával. Rengeteget olvastam és írtam, igazi szellemi partnerem volt. Ő Alma lányom édesanyja. Aztán Hodosán Róza következett, akit ma már Magyar Bálint feleségeként ismerünk. Rozi nélkül nem lett volna szamizdat. Együtt írtunk, szerkesztettünk, nyomtattunk, terjesztettünk közel egy évtizeden át, mindent együtt csináltunk. Majd jött Révai Vera, Révai József politikus unokája. Az édesapja, Révai János atomfizikus. Ebből a házasságból született Dorci és Andris. És aztán ott volt Németh Anikó, a csodás, tehetséges koloratúrszoprán énekesnő. Anikó volt a legtökéletesebb főpolgármester-feleség.

Így, együtt a világ legmagasabb rangú politikusaival és uralkodóival találkoztunk, nem egyszer énekelt a japán császárnak, a spanyol, a svéd királynak. Az uralkodók, akiket megismertünk, közvetlen emberek voltak. Egyszerűbb volt velük beszélgetni, mint a politikusokkal, akik szerepet játszanak. A japán császár például biológus volt, kutatott.

Én erről kérdeztem, ő pedig a szamizdatról faggatott. Ezután ismertem meg az ötödik feleségemet, egy remek ügyvédnőt. Ez a házasságom is válással végződött.”

Most Horvátországban él egyedül. Gyerekei, az unokái nyáron meglátogatták, élvezte, hogy nincs egyedül. „Reggel korán bekopogtam az unokáimhoz a tengerparti motelben, Mošćenička Dragában, ha nem válaszoltak, megvártam, míg felébrednek.

Együtt reggeliztünk, aztán irány a tenger. Amikor 40-42 fok volt, egy öbölben, sziklák között, a földön, matracon éjszakáztam. A naplementénél, a hosszú úszásoknál, a napfelkelténél nincs csodálatosabb. Egyébként is rém egyszerűen élek, a kis házamban nincs légkondi, ennek főként környezetvédelmi okai vannak.

Most, hogy beköszöntött az ősz, és megtörtént a rendszerváltás, lassan én is hazajövök. Egy hónapra, aztán irány vissza.”