Válása óta először ad nagyinterjút Ambrus Attila. A Viszkis néven elhíresült egykori bankrabló most megpróbál rendet rakni maga körül, rájönni, mit rontott el a házasságában, és elárulja, miért nem siet új kapcsolatba. Őszintén beszél a gyerekeiről, a hibáiról, közben öniróniából, humorból és érzelmes vallomásokból sincs hiány.

Sokszor újrakezdte már az életét. Talán legutóbb 2012. január 31-én hajnalban, amikor 12 év után szabadult a sátoraljaújhelyi börtönből. Milyen volt az utolsó napja a rácsok mögött?

Ambrus Attila: Sajnos nem tizenkettőt ültem, hanem tizenhármat. Valamiért a legtöbb helyen rosszul jegyzik az interneten a börtönben töltött éveimet. Ráadásul az utolsó év volt a legnehezebb. Meg az első. A kezdet és a vég. Utóbbi azért, mert nagyon sokáig rezgett a léc, hogy mikor engednek ki kedvezménnyel. Kedvezményes esetben minden rab három hónappal korábban már tudja, hogy mikor fog szabadulni, de az én esetemben az utolsó egy hétben dőlt el. Az ügyész ugyanis attól félt, hogyha újra szabad ember leszek, megint valami hülyeséget csinálok, és akkor az egész pereputtyot kirúgják, amiért ilyen kockázatot vállaltak miattam. Úgyhogy kőkeményen le voltam előtte káderezve. Pszichológushoz küldtek, ellenőrizték, hogy ki fog befogadni, milyen körülmények között fogok élni. Pedig a bérgyilkos cimborámat mérlegelés nélkül kiengedték kedvezménnyel, de sejtettem, hogy az én szabadulásom nem lesz egyszerű. Holott nem lehetett rám panasz a börtönben. Nem volt fegyelmim, ellenben letettem az érettségit, szakmát tanultam, lediplomáztam. Végül hosszas mérlegelés után, csaknem öt év kedvezménnyel engedtek ki 2012. január 31-én hajnali három órakor.

Félt attól, ami a rácsokon túl várja?

A. A.: Igen. Mert ez a rendszer, amiben egyébként a mai napig élünk, nem működik. Legalábbis szerintem. Mondok egy tök egyszerű példát. Amikor kijöttem a sittről, havonta egyszer, közel négy és fél éven át kötelező volt pártfogóhoz járnom. Aki segít a társadalomba újra integrálódni, irányt mutatni. Legalábbis papíron ez lenne a feladata. Ehhez képest amikor megkérdeztem tőle, hogy miben tud segíteni, azt mondta, abban, hogy megmutatja, merre van a hajléktalanszálló…

Mégsem ott kötött ki. Min múlt, hogy nem tért ismét rossz útra?

A. A.: Egyrészt megpróbáltam magamban rendet tenni, másrészt kerestem új célokat, és azokat próbáltam megvalósítani. Ilyen volt a kerámiázás. A börtönben végeztem el egy hároméves OKJ-s képzést. Eleinte csak azért vágtam bele, hogy elüssem valahogy az időt, és ne csavarodjak be teljesen a börtönben, aztán egyre több sikerélményem lett benne. Végül a fegyházban lett egy saját műhelyem, egyre több lett a munkám, megrendelésem. Aztán amikor harminchétezer forinttal kijöttem a börtönből, elmentem egy vásárba a portékáimat árulni. Két óra alatt félmillió forintot kerestem. Akkor eldöntöttem, hogy nincs mese, a jövőben ezzel kell foglalkoznom.

És azóta is ez a hivatása. Bár feltételezem, anyagilag nem annyira jövedelmező, mint bankot rabolni. Vagy a korong mögött is van azért pénz?

A. A.: Igen, a bankrablás valóban jó kis állás volt, de most legalább nem kell mindig a hátam mögé néznem. (nevet) Cserébe viszont elég sokat dolgozom. Volt olyan év, hogy ötvenkét hétvégéből negyvenkilencet, és olyan is, amikor még ez sem volt elég. A szabadulásom évé­ben, 2012-ben elég rosszul ment a biznisz. Egyik alkalommal három napra kimentem egy vásárba, de szinte semmit nem sikerült eladnom. Már éppen elgondolkoztam, hogy nézek valami fegyvert, és megint szolgálatba helyezem magam, amikor elkezdtek jönni a standomhoz az emberek, és megvették a portékáimat. Azóta már web­áruházam is van, csapatépítőket, bűnügyi sétákat tartok a Budai Várban, a veszprémi várbörtönben idegenvezető vagyok, whiskyesteket tartok. Úgyhogy néha az orromat sincs időm kifújni, de a gyerekeimet valamiből el kell tartanom.

A Viszkis-imázs egykor elég jól működött a nőknél. De mennyire menő szakma a korongozás?

A. A.: Hát… Tudnék mit mesélni, de az tizennyolc pluszos lenne. (nevet) Komolyra fordítva a szót, egyébként igen, tud szexi lenni a kerámiázás. Szerintem a legtöbb kétkezi szakmának megvan a maga bája, és persze a zsivány múltam is egy jó beugró. De ez többnyire csak a látszat. Magyarán: mindenki megnéz, de senki nem akar hazavinni. Problémás vagyok. Vagy legalábbis annak gondolnak. Megbízhatatlannak és kiszámíthatatlannak.

És nem így van?

A. A.: Nem feltétlen.

Pedig a válása után azt nyilatkozta, hogy a házassága is azért ért véget tíz év után, mert túl nehéz a természete.

A. A.: Azt nem is állítottam, hogy egyszerű eset vagyok. Tény, hogy vastagon benne vagyok abban, hogy szétmentünk a volt feleségemmel. Sok mindent elhibáztam, de utólag már könnyű okosnak lenni... Bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a kezdetektől fogva benne volt a pakliban, hogy ez a kapcsolat már csak a nagy korkülönbség, a generációs és értékrendbeli szakadék miatt sem fog feltétlenül holtomiglan-holtodiglan tartani. Sajnos így is alakult. Tavaly augusztusban tizennégy év együttlét, tíz évig tartó házasság és két közös gyerek után ért véget a kapcsolatunk Rékával.

Hivatalosan is elváltak?

A. A.: Hivatalosan igazából nem is voltunk összeházasodva. Volt esküvőnk, de csak vérszerződést kötöttünk, így jogi értelemben nincs mit felbontani.

És érzelmileg sikerült lezárnia a házasságát?

A. A.: Hát… Mai napig érzem a válás következményét. Nem egyszerű.

Közös döntés volt, hogy külön utakon folytatják az életüket?

A. A.: Nem. Réka akart elválni.

Szeretné visszakapni őt? Megpróbálná visszaszerezni?

A. A.: Már nem lehet… Ő már túllépett, kialakított egy új életet. Visszaköltözött a gyerekekkel a szülővárosába, Bajára. Ez a hajó sajnos már elment. Nem tudok mit csinálni. Tudomásul kell vennem, hogy nekem már lefőtt a kávé.

Mennyi időt tölt a gyerekeivel a válás óta?

A. A.: Másfél-két hetente látogatom őket Baján. Olyankor néhány napot együtt töltünk. De a nyári szünetben például ők jöttek hozzám, és remélem, hogy az őszi szünet egy részét is együtt töltjük. Továbbra is szeretnék az életük szerves része lenni. Gondoskodni róluk, időt tölteni velük.

Nem titok, hogy a közös házukat is árulják, amiben jelenleg is él. Ha sikerül túladni az ingatlanon, hol szeretne új életet kezdeni?

A. A.: Itt, háromszáz méterre. Én már nem szeretnék elmenni Búbánatvölgyből. A hamvaim is itt lesznek majd szétszórva a hegyen.

Vágyik egy új társra? Egyáltalán nyitott lenne egy kapcsolatra?

A. A.: Nem igazán. Bár már tavaly augusztus óta nem vagyunk együtt a volt feleségemmel, de még kell egy kis idő, hogy rendbe szedjem magam, megemésszem a történteket. Nem forrtak be a sebek. Bár pszichológushoz is elmentem, mert kíváncsi voltam, hogy mennyi az én felelősségem a kialakult helyzetért, de nem lettem sokkal okosabb. A szakember, akinél voltam, eléggé rottyon volt. Ő is éppen akkor vált el, úgyhogy végül én hallgattam az ő baját, és még perkálhattam is érte.

És legalább tudott segíteni a pszichológusnak?

A. A.: Remélem. (nevet) Mindenesetre én azt gondolom, hogy elsősorban mindenkinek saját magának kell megoldania a problémáit. Persze biztos vannak nagyon jó szakemberek, de a labda mindig nálunk pattog. Én például mindennap farkas­szemet nézek önmagammal, és igyekszem dolgozni a hibáimon. Például a piázáson. A túlpörgésemen. A hiperaktivitásomon. Hogy ne forgácsoljam szét magam.

A Nagy Ő producere azt nyilatkozta, hogy szerinte tökéletes jelölt lenne A Nagy Ő szerepére. Az előbb azt mondta, egyelőre nem nyitott az ismerkedésre, de ha egyszer megtalálná egy ilyen felkérés, elvállalná?

A. A.: A gyerekeim miatt aligha. És egyébként sem látom magam előtt, hogy egyik nap még a tévében bohóckodom meg csókolózok valakivel, másnap meg kiállok a piacra bögréket árulni. Szerintem nem sokan vennének komolyan. Vannak helyzetek, amikor tudni kell nemet mondani, én ezt az egyet pedig úgy érzem, már elég jól megtanultam. De! Szerintem közel ötvenkilenc évesen is elbírnék azért húsz nővel. Szeretek mindent nagyban csinálni. (nevet)