Tornóczky Anita szeptember végére van kiírva, és arra a kérdésre, hogyan viseli a várandóssága utolsó heteit, őszintén bevallja: egyre nehezebben. Bár különösebb rosszullétei nincsenek, keveset alszik, emiatt folyton fáradt, továbbra is vizesedik, és hát ott a húsz hónapos kisfia, aki ugyanúgy igényli a figyelmét, ahogy eddig.

Tornóczky Anita érthetően az alvásmegvonást tűri a legrosszabbul, hiszen az kihat az egész napjára. „A gyerek úgy helyezkedett el, hogy bent van a rekeszizmomban, így csak ülve tudok aludni, ami nem túl pihentető. Továbbá vagy levegőt veszek, vagy eszem. Egyszerre a kettő nem megy. És érthetően a levegő fontosabb, így folyton éhes vagyok…” – mondja, de közben azért elneveti magát.

„Még pont repülhetek”

Tehát nem túl könnyű időszak ez most Tornóczky Anita számára, pláne úgy, hogy közben a húsz hónapos kisfiának, Noel­nek is igyekszik minden figyelmet megadni.

„Ő nincs tekintettel arra, hogy anyának nagy pocakja van… Ehhez még túl ­pici. A várandósságom első tizenkét hetében – a megtapadási időszakban – nem emelgethettem, vigyáznom kellett, hogy semmi terhelés ne érjen. És ugyan már most sem cipelem, de felemelem.

Fizikai határaim egyébként nincsenek, csak bizonyos mozdulatok nem esnek jól. Mindennap viszem a kutyákat sétálni, meg dolgozom, jelenleg is tizennyolc kutya van nálunk

– magyarázza Tornóczky Anita. – Illetve megyünk majd nyaralni is. Lesz egy hét Balaton, plusz még egy külföldi út is, meglátogatjuk az egyik barátnőmet. Egyeztettem az orvosommal, még pont repülhetek, ami különben a harminchatodik hétig ajánlott, és mi éppen akkor jövünk majd haza.”

„Nem hajlandó aludni”

A hétköznapokban mennyi segítsége van? – kérdezzük tőle. „A férjem, Miklós iszonyú sokat dolgozik. Kiváltképp most, ugyanis próbál egy csomó mindent előre megcsinálni, hogy nyugiban el tudjunk menni nyaralni, illetve hogy itthon lehessen velünk pár hétig, miután megszületett a második kisfiunk.

De most is mindennap meg kell kérjek valakit, hogy segítsen, mert két hétig nincs bölcsi, és kihívás Noelt lefárasztani. Rá­adásul nekem a játszótér különösen megterhelő már. Ötvenkétszer mászik fel a csúszdára, és én már nem tudom őt úgy megtartani, utánamászni meg pláne nem

– válaszolja.

„Emellett újabban nem hajlandó aludni. Legutóbb az apukája másfél órán át altatta a járó kocsiban, tehát vannak ilyen meglepetések, amik felborítják a napot. És akkor még nem beszéltünk az építkezésről, amiben szintén nyakig benne ­vagyunk…” – ­nevet fel Tornóczky Anita.

„Nem volt elég szoba”

Anitáék kénytelenek voltak ugyanis átépíteni a házukat, hiszen négyen már csak nehézkesen fértek volna el benne.

„Nem volt elég szoba, így muszáj volt átalakítani a ház egy részét. Elvileg a kicsi érkezéséig elkészülünk vele. Szoros a határidő, de mindenki nagyon rendes, mert előrevettek minket, mondván, nem maradhat lyuk a falon, amikor hazahozzuk a gyereket a kórházból – mosolyodik el. – De megleszünk, ezen nem aggódom. Meg igazából nagyon máson sem.

Nemrég megvolt az utolsó nagy genetikai ultrahangvizsgálat is, továbbra is mindent rendben találtak. Szépek az eredmények, egyedül a súlyomra nem vagyok kíváncsi…

A háziorvos méri, ő tudja. Egyébként egy hónapja tizennyolc literrel több víz volt rajtam, mint normális esetben, ami azóta ennél csak több lehet. Van egy gyűrű a hüvelykujjamon, ami tizenhat éves korom óta ott van, és legutóbb, amikor szültem, az orvos kérte, vegyem le. Hát nem sikerült. Most még vizesebb vagyok, mint akkor – ami egyszerűen hihetetlen –, már most nem jön le, de lebeszéltem egy ékszerésszel, hogy levágja, és majd megcsinálja. Tehát így vagyok most a ’finisben’ – összegez. – Nagyon várjuk a kisfiunkat, hogy végre négyen legyünk.”