Pásztor Erzsi évekkel ezelőtt megküzdött a rákkal, nemrégiben újból rossz hírek jöttek a Kossuth-díjas színésznőről. Aztán ő maga is megerősítette, a hír sajnos igaz, nagyon beteg volt, túl van egy nagy, négyórás műtéten, azóta is rendszeresen jár kezelésekre, de szerencsére már sokkal jobban van.

A hivatásától a betegsége miatt fájó szívvel elbúcsúzott, az viszont óriási boldogság Pásztor Erzsi számára, hogy a közelgő 90. születésnapja alkalmából megjelent egy róla szóló önéletrajzi könyv.

„Nagyon nehéz időszakon vagyok túl, de szerencsére sokkal jobban vagyok. Azt mondtam, szerencsére, és valóban, a betegségem legyőzésé­ben és a gyógyulásomban nagyon nagy szükségem volt a szerencsére. Az egyik ilyen szerencsém például egy színházi estem volt: a Fergeteges látogatás című előadást a Honvédkórház nővérei és ápolási igazgatója is megnézték, nem ismertem őket, és akkor még nem tudtam, mekkora segítségemre lesznek majd ezek a csodálatos emberek.”

Életmentő műtét

Az előadás után ugyanis az egyik ápolónő bement a színésznő öltözőjébe, hogy gratuláljon.

„Úgy megörültem neki, hogy rögtön letegeztem, a nyakába ugrottam, összevissza pusziltam, és azt mondtam: pont a kórházzal szemben lakom, de amikor beteg vagyok, nem oda tartozom. Jó lenne, ha ilyenkor csak átsétálhatnék… A nővérke erre azt felelte: egy pillanat, behívom az ápolási igazgatót, ő biztosan tud segíteni. Segített, és akkor még nem is gondoltam, mekkora szükségem lesz majd erre.

Most, amikor nemrégiben beteg lettem, és meglehetősen reménytelennek tűnt az életben maradásom, a gyógyulásom, a Honvédkórház csodás csapata, egy fiatal, negyven körüli sebésze tudott rajtam segíteni. Ez is szerencse volt. Ennek az orvosnak örökké hálás leszek, mert az életemet köszönhetem neki.

Nem számított, hány éves vagyok, nem számított az sem, milyen esélyeim vannak a túlélésre: mindent elkövettek értem, sőt, még annál is sokkal többet!”

Búcsú a pályától

Az is nagy szerencséje a színésznőnek, hogy a humorérzéke a legnehezebb időszakban sem hagyta és hagyja el.

„Hogy is hagyhatott volna el, amikor a kórházban mindenki, még a betegtársak is tündériek és kedvesek voltak velem! Rám mosolyogtak, mindenkinek volt hozzám egy biztató szava. Tudom, olyan beteg is akadt, aki látva az én küzdelmeimet, éppen belőlem merített erőt. Amikor visszatekintek az elmúlt, embert próbáló időszakra, magam is meglepődöm sokszor saját magamon. Mindig is tudtam, hogy erős nő vagyok, hisz’ ez az életemben számtalanszor bebizonyosodott már.

A háború, a két házasságom, a két válásom, az, hogy egyedül neveltem fel a lányomat, vagy amikor alig volt munkám… Mindent túléltem! Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy majdnem 90 évesen még micsoda erőtartalékaim vannak. Pokoli fájdalmaim voltak, a műtétem sem volt egy leányálom, most itt vannak a kezelések, és az, hogy a lányom segítsége nélkül képtelen vagyok élni.

Hogy az állapotom miatt búcsút kellett mondanom a pályámnak, hogy a betegségem alatt olyan emberekben kellett csalódnom, akikről soha nem gondoltam volna… Korábban azt mondtam volna, ezt nem lehet túlélni! De túléltem, itt vagyok, és újult erővel készülök az önéletrajzi könyvem bemutatójára, majd az azt követő dedikálásokra.”

Lánya a támasza

Szokták mondani, minden rosszban van valami jó. Erzsike lányának életében óriási tragédia volt a férje halála.

„Heni ott maradt egyedül, hisz’ a két gyermeke, az unokáim akkor már nagyok voltak, élték a maguk életét. Ezért döntött úgy Henike, hogy elhagyja Olaszországot, ahol évtizedek óta élt a családjával, és hazaköltözik Magyarországra, hogy mellettem, a közelemben lehessen. Akkor még teljesen jól voltam, dolgoztam, nem szorultam segítségre, álmomban sem gondoltam, hogy egyszer majd minden megváltozik, beteg leszek, segítségre szorulok. A lányom itt lakik a közelemben, sőt, most együtt is lakunk, és őszintén megmondom: nélküle élni sem tudnék már! Vásárol, főz, és miután egy éve már nem vezetek, menni is nehezen tudok, gyenge vagyok, húsz kilót fogytam, elvesztettem a stabilitásomat, elestem az utcán, mindenben az ő segítségére szorulok. Ő pedig szó nélkül a segítségemre van. Hálás vagyok ezért neki, és nem tudom elégszer megköszönni.”