Tóth József festőművész több mint húsz évig volt Börcsök Enikő párja. Az ország egyik legjobb színésznőjére szerelmével emlékezünk.

De az a két évtized is gyönyörű volt vele, teszi hozzá gyorsan Tóth József, majd hangszínt váltva azt mondja: neki már soha nem lesz ilyen párja. „Itt, a becsvölgyi házban, ahová gyakran lejártunk Budapestről, minden ugyanúgy van, mint régen, Encike idejében. Semmit nem rendeztem át.

A telefonszámát sem fogom kitörölni soha.

Őt itt nagyon szerették az emberek, mindenki számára példa volt.”

Elfáradt a szervezete

Emlékszünk rá: a színésznő élete utolsó éveiben már nagyon beteg volt, gyakran is került kórházba. Két veseimplantáción esett át, dialízisre szorult, és ehhez jött a nyirokrák. De méltatlanul nehéz sors jutott gyerekként is a kiváló színésznőnek.

„Újra és újra biztosítottak bennünket az orvosok, hogy ez még gyógyítható stádium. Csakhogy Encikének már nagyon el volt fáradva a szervezete. Rengeteget dolgozott. Budapesten, a Rózsa utcában laktunk, emléktábla áll a ház falán. Pedig sokat nem látták: elment otthonról reggel kilenckor, és este tizenegynél hamarabb sosem ért haza. Kettőkor, próba után hazaugrott ebédelni, addigra meg is főztem mindig, aztán szaladt az egyetemre tanítani. Este hatig a növendékeivel volt, tőlük ment a Vígszínházba vagy a Pesti Színházba játszani.

Figyelmeztették is őt sokan, hogy ezt a tempót nem lehet sokáig bírni. Hatalmas teher nyomta a vállát, de minden feladatnak meg akart felelni. Meg is felelt, soha nem hivatkozott a betegségeire.

A ház, ahol most a festőművész egyedül él, nemsokára pontosan úgy fog kinézni, ahogy egykor a kivételes tehetségű színésznő megálmodta, aki az asztrológus szerint utoljára született le a földre.

Érte építkezem. Elmondta, mi a vágya, hogyan nézzen ki a ház, a kert, a környezetünk, és én mindent meg akarok tenni, hogy elégedett legyen velem.

Három hét múlva készen lesz minden, még a nagy terasz is. Gyönyörű a kert, hatalmas a rét, itt az erdő, ahova sétálni, csipkebogyót, kökényt és gombát szedni járt. Volt két szép parókája, amikor már olyan kis kopasz volt a kezelésektől, de egyiket sem tette fel. Nem szégyellte, hogy nincs haja, mert nagyon helyes volt úgy is.”

Azok a magányos esték

A pesti lakásukból József csupán a személyes tárgyait hozta el ide. „Encike már csak a lelkemben jött velem... Ide jönnek hozzám azok, akik szerették az én páromat.

Öt évvel a halála után nincs olyan nap, hogy valakivel ne emlékeznénk rá. Mindig azt mondta: ’Józsikám, ha kész lesz a házunk, mindenkit meghívunk.’

Volt, hogy negyven vendéget hívott, és még akkor sem volt itt mindenki, aki fontos volt neki.”

Csak az estéi nehezebbek, amióta egyedül él. Napközben könnyebb, mondja, hiszen leköti a munka. Székeket, bútorokat gyárt, nemrég Krisztus-fejet készített egy templomba. Festőecsetet a nap végén vesz a kezébe, amikor már szabadon szárnyal a képzelete.

„A­míg Pesten laktam, minden éjjel megvártam, hogy Encike hazaérjen. Addig soha nem feküdtem le. Elképesztő humorérzéke volt. Úgy tudott mesélni, hogy végignevettük az éjszakát.

Engem ő emelt a magasba. Büszke volt rám. Ilyen nőt már nem találok sehol.

Csodáltam azt is, ahogy főzött. Közben ugyanis szöveget tanult, telefonált, intézkedett. Vagy velem beszélgetett, de úgy, hogy közben minden terhet levett rólam. A Mikvében, a Találkozásban, az Oklahomában, a Száz év magányban, a Katharina Blum elvesztett tisztességé­ben egyszerűen lenyűgözött. Vagy a filmjeiben. Az Édes Emma, drága Böbében, a Zsötemben, a Paszportban. Rendkívüli tehetség volt.” A Vígszínház ma is őrzi a színésznő egyik legendás ruháját.

Végig fogta a kezét

Az utolsó napokat ott töltötte vele a kórházban. „Felhívott, hogy ’Józsikám, meg fogok halni.’ Mondtam neki, ’Tudom, Encikém, de most ne ezzel foglalkozzunk, hanem beszélgessünk, amíg itt vagy, és mi ketten vagyunk egymásnak.’ Egész éjjel őt hallgattam. Egyszer rácsörgettem, hogy ’Encikém, itt vagyok, gyere az ablakhoz!’

A Covid idején ugyanis nem mehettem be hozzá. ’Várjál’, mondta, és tolta maga mellett az infúziós állványt. Mire odaért az ablakhoz, akkor jött rá, hogy nincs is rákötve. Ezen is annyit nevettünk!

A legutolsó napjaiban már éjjel-nappal ott voltam mellette a szobában. A harmadik napon aludt el örökre. Fogtam a kezét. Utolsó szavai azok voltak, hogy mi mindig szabadok voltunk és boldogok. Már nem élt, de egy órára egyedül hagytak vele. Aztán el kellett jönnöm.”

Azóta minden megváltozott Tóth József életében. Festőművészként is máshogyan látja már a világot. Más képek születnek a vásznain, nem olyanok, mint évekkel ezelőtt. De a lelke mélyén nincs egyedül. Örökre vele marad, akit olyan nagyon szeretett.