Veszteség, újrakezdés, szabadság és sok-sok élettapasztalat. Falusi Mariann 67 évesen is őszintén beszél gyászról, férfiakról, döntésekről – és arról, miért nem hajlandó a fotelben szotyizó nyugdíjasok életét élni.

Az elmúlt három évben pokolian nehéz időszakon mentél keresztül: néhány hónap leforgása alatt vesztetted el az édesanyádat és a legjobb barátodat, alkotótársadat, Lang Györgyit. Milyen érzelmi állomásokon mentél keresztül?

Falusi Mariann: Pontosan ugyanazokon, amin bárki más. A hivatásommal egyébként nagy szerencsém van: az éneklés számomra valódi terápia. De a veszteség zászlaja sajnos mindenkinek áll. Hatalmas érzelmi hullámvasúton mentem keresztül, és úgy érzem, még most is rajta ülök. Az ő hiányuk soha nem fog elmúlni, de igyekszem ezzel együtt élni. Néha úgy képzelem, van egy szoba, ahová bezárom ezeket az érzéseket – és nem nyitom ki mindennap az ajtót.

A legnehezebb pillanatokban mibe tudtál kapaszkodni?

F. M.: A barátaimba. Abba az összetartó közösségbe, amit tulajdonképpen Györgyinek köszönhetek. Gyerekként egyáltalán nem voltam társasági lény – elvoltam a saját világomban. A csacsogás, a „lányos” programok nem igazán érdekeltek. Ha bandáztam, inkább fiúkkal.

Aztán Györgyi olyan embereket hozott az életembe, akik azóta is meghatározóak. Igazi tyúkanyó volt: összetartotta a társaságot, utazásokat szervezett.

Ezt próbálom most továbbvinni – ahogy az emlékét is. Az otthonából lakásszínház lett, ami számára egyfajta jelenlétet, nekem pedig kapaszkodót ad a mindennapokhoz.

Kulka Jánossal és Presser Gáborral való barátságod is legendás, évtizedek óta tart. Felmerül a kérdés: ha egy barátság kibír egy életnyi próbatételt, miért tűnnek ma ennyire törékenynek a párkapcsolatok?

F. M.: A párkapcsolatok sokszor belefulladnak a hétköznapi rutinba. A monotonitásban észrevétlenül eltűnnek azok az értékek, amiért valaha beleszerettünk a másikba. A felszínesség és a megfelelési kényszer felőrli őket. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Talán ezért sem bonyolódtam komoly elköteleződésekbe.

Az is tudatos döntés volt, hogy nem vállaltál gyermeket, vagy egyszerűen így alakult az életed?

F. M.: Mindkettő. De valahol ez már a születésemnél eldőlt. Farfekvéssel jöttem világra, a köldökzsinór a nyakamra tekeredett, és majdnem meghaltam. Ez egy olyan korai trauma volt, ami végigkísérte az életemet. Persze ezt később szakemberek segítségével értettem meg.

Csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel, amikor gyerekek közelében vagyok. Például, ha egy babát a mellkasomra veszek, körülbelül két másodperc után elkezd sírni. Soha nem mozdultak meg bennem az anyai ösztönök.

Nem akartam és nem is tudtam volna felelősséget vállalni egy másik életért. Minden tiszteletem a szülőké, de nem mindenkinek való gyerek – és szerintem ez teljesen rendben van. Ezt felismerni, kimondani is felelősség.

Két éve azt mondtad: mindig azt hiszed, hiányzik valaki, aztán amikor megjelenik, gyorsan kiderül, hogy mégsem. Azóta változott valami?

F. M.: Nem igazán. Nemrég leveleztem valakivel, de hagyjuk is… Nem szeretem a játszmákat. Én az elejétől nyílt lapokkal játszom, ami lehet, hogy unalmas. Általában az első pillanatban érzem, van-e dolgunk egymással. Ettől függetlenül türelmes vagyok, kivárok. Az idő úgyis eldönti. Vagy Györgyi. (nevet) Ő egy orákulum volt: mindig bemutattam neki a pasikat, ő meg csak annyit mondott: „Jól van, Marika, két hónap.” Vagy egy év. Mikor mennyit jósolt. És mindig igaza lett.

Egyébként milyen férfit tudnál elképzelni magad mellé?

F. M.: Olyat, aki önálló, akinek van saját élete. Aki mellett meg tudjuk örvendeztetni egymást a történeteinkkel, utazunk, programozunk, jól érezzük magunkat. Nyitott vagyok, csak ne kelljen mindennap krumplifőzeléket főznöm és a konyhában izzadnom. (nevet)

Pedig ez nem tűnik túl vad elvárásnak. Mi a probléma?

F. M.: Hát az, hogy a férfiak nagy része be van punnyadva. Az én korosztályom jobb esetben otthon ül, meccset néz és szotyizik, rosszabb esetben már meghalt. Nem túl fényesek a kilátások, de ha valaki erre jár, aki nem így tolja, bátran jelentkezhet.

Te viszont nem vagy hajlandó „bemamásodni”. Április 22-én 67 éves leszel. Zavar az idő múlása?

F. M.: Egyáltalán nem. Soha nem érdekelt sem a kor, sem a társadalmi elvárások. A szabadság és az önazonosság nem életkor kérdése. Számomra teljesen lényegtelen, hány éves vagyok. A barátaim viszont mindig megadják a módját az ünneplésnek: most is utazunk valahova együtt. Aztán jön a munka, készülök a Túl az Óperencián! koncertemre, és lesz egy country-jazz műsorom is a Zsidó Fesztiválon. Úgyhogy nem, tényleg nem vagyok hajlandó bemamásodni!

Kiemelt kép: Szabó Lilla/fotocentral.hu