Delhusa Gjon négyévesen lett szemüveges, hogy miért és miként, arra így emlékszik vissza: „Édesanyám a Péterfy Sándor utcai Kórház orvosasszisztense volt, így a kórház óvodájába jártam. Négyéves lehettem, amikor az egész óvodát elvitték a Gerecse tetejére nyaralni. A gondtalan kirándulás azonban pillanatok alatt rémálommá vált. Húszan voltunk gyerekek, és szinte egyszerre mindannyian összeestünk, összerogytunk úgy, mint a bábuk. A háttérben egy rettegett betegség állt: a járványos gyermekbénulás.”
A tízdioptriás „szódásüveg”
Ez a betegség az ötvenes években kegyetlenül szedte az áldozatai, félelmetes pusztítást végzett a kicsik között. Vakcina hiányában ugyanis sokan átestek rajta, voltak, akik kerekesszékbe kerültek, vagy csak gép segítségével tudtak állni, illetve járni. A szülők körében a pánik leírhatatlan volt. Oltóanyag Magyarországon csak a kiváltságosoknak jutott, akkor még csak Amerikában volt elérhető. A szülők között, akik ott voltak a gyerekeikkel a kiránduláson, szerencsére voltak orvosok is, így megtették, amit csak lehetett. Próbálták megmenteni őket, csodával határos módon szereztek egy kis repülőgépet, amely leszállt a hegytetőn, és hazahozta a gyerekeket. Budapesten, a repülőtéren már várták őket az orvosok. „Hozták magukkal a gyerekbénulás elleni védőoltást, a Sabin-cseppeket, rögtön beadták, így az összes gyerek megúszta, senki nem bénult le.
Nálam viszont maradandó nyomot hagyott, tönkrement a szemem, és attól kezdve erős, 10 dioptriás szemüveget kellett hordanom. Erre mondták akkoriban, hogy szódásüveget viselek…”
– meséli Gjoni, aki ma már nagypapa.
Több száz kerete van
A szemüveg aztán idővel Delhusa védjegye lett.
„Azt gondolom, a magyar könnyűzenei életben ikonikus figurává váltam vele. Ha bárki rám gondolt, nem csak a gitár, a szemüveg is eszükbe jutott.
Lemezborítók, fotók, fellépések – mindenhol ott volt rajtam. A mai napig. Éppen ezért volt nehéz meghoznom a döntést, hogy megváljak-e tőle, illetve tőlük, hiszen az évtizedek alatt több száz felgyűlt belőle. A divat szerint váltogattam ugyanis a kereteket, és soha nem dobtam ki egyet sem. Aztán nem könnyen, baráti unszolásra, rászántam magam a műtétre. Mondanom sem kell, ahogy közeledett az operáció napja, egyre jobban féltem – vallja be őszintén a zenész, akitől egykor milliókat csaltak ki. – A környezetem viszont biztatott: bátorság! Utólag elmondhatom, igazuk volt, nincs mitől félni.”
Gjoni meglepően reagált párja megjegyzésére
A műtét élménye minden várakozását felülmúlt. „Egy ultramodern intézménybe, a Sasszemklinikára érkeztem meg, ahol minden lépés szinte szertartásszerű volt. A műtőbe lépve, egészen különös érzés fogott el. Olyan, mintha egy űrállomásra érkeztem volna. Legalább hússzor csepegtettek érzéstelenítőt a szemembe, közben beszélgettünk, halk zene szólt, teljesen ellazultam, semmit nem éreztem. Egy speciális, kagyló formájú ágyba fektettek, és elkezdődött a beavatkozás. Csak fényeket láttam, olyan volt, mintha a napkorongtól 50 lépésre lettem volna. Aztán jött a napkitörés, fénycsóvák jobbról, balról, az egyszer csak iszonyú erős fehér fény, akkor vették ki a szemlencsémet. A sajátom helyett ekkor kaptam meg az újat. Amikor az egyik szememmel végeztek, jött a másik. Műtét után szinte azonnal hazaengedtek, és csodák csodájára, pár órával később szemüveg nélkül tökéletesen láttam. Mintha soha nem lettem volna szemüveges.
Belenéztem a tükörbe, alig ismertem magamra. Néztem, néztem, ki ez az ember?
A párom, Fanni rajong az új megjelenésemért. Azt mondja, aranyos, gyönyörűséges vagyok, mire mondtam neki, ’elvették a józan eszed?!’ Nekem félelmetesen szokatlan.”
A zenész számára ezzel a műtéttel lezárult egy korszak, és egy új vette kezdetét. Egy gyerekkori trauma, egy egész életen át viselt „pajzs”, egy ikonikus külső – mind egyszerre vált a múlt részévé. Most pedig ott áll a tükör előtt, és barátkozik az új külsejével, az új énjével.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
