Még csak nyolcvankilenc, mondja mosolyogva Szilágyi János, a kilencvenet azért még meg kell érni. „Érdekes módon gyerekkorom óta foglalkoztat az elmúlás. A szocializmus idején, amikor a Magyar Rádióban dolgoztam, és mondhatom, már sikeres voltam, ismerték a nevemet, gyakran eszembe jutott: mi történne, ha hirtelen meghalnék? Azt szerettem volna, hogy akkor is menjen tovább a műsorom felvételről. Alaposan előkészítettem mindent, sőt gondoltam, szólok a rádió alelnökének is. Ő erre csak annyit mondott: ’Szilágyi elvtárs, amíg én elnökhelyettes vagyok, addig maga nem lesz halott.’ Lemondtam a tervről, és végül az egész ötletből inkább egy rádiós műsor született.”
Kórházba került
Szerencsére Jánosnak még nem kell az elmúlással komolyan számolnia. Bár nemrég egy kisebb betegség miatt néhány napot kórházban töltött, mára teljesen jól van – fizikailag és szellemileg egyaránt. Azt is derűsen meséli, milyen fogadtatásban részesült a kórházban. „Az, hogy engem ma már felismerjenek, marha ritka. De ez teljesen logikus. A nevem, az egykori tevékenységem, a szakmai tudásom a fiatalabbak körében már nem sokat jelent.”
Gyakran megkérdezik tőle, nem nehéz-e elengedni a hajdani népszerűséget, a nyilvános szerepléseket. „Én a reflektorfényt soha a büdös életben nem használtam ki, és nem is éltem vissza vele. Soha nem tartottam magam többre másoknál. Mindig azt mondtam: a tévé és a rádió csak megsokszorosít, de attól még nem leszek több. A népszerűségtől nem lettem nagyképű vagy beképzelt, mert engem ez egyszerűen nem érdekelt. Nem vagyok ilyen típus” – meséli a legendás tévés, akinek Halló, itt vagyok! című műsorát nemrég Kajdi Csaba Cyla élesztette fel.
Eljött az idő
Jó néhány évvel ezelőtt még arról beszélt, hogy szeretne sokat dolgozni, és barátkozik az öregedéssel. Az egészet egyfajta nagy kalandnak fogta fel, amelynek időnként vannak kellemetlen állomásai is. Azóta azonban nem csak barátkozik az öregséggel, be is kellett vallania magának: eljött a visszavonulás ideje. „Be kellett látnom, hogy már nem az én generációm tudására, tapasztalatára van szükség. Nem halmoznak el munkával. Hál’ istennek, mivel egész életemben jól kerestem, nincsenek anyagi gondjaink. Az évek alatt összegyűjtött pénzünkből élünk, így nem kell sehol munkáért kopogtatnom. Ráérő nyugdíjasként jól megvagyok itthon, a családommal és a barátaimmal.”
Rátalált a nagy szerelem
A legnagyobb kihívás számára ma az, hogyan lehet kivédeni a semmittevést.
„Ez nem könnyű. Sokat olvasok, de a nap huszonnégy órájában nem lehet könyvet fogni a kézben. Rejtvényt fejtek, színházba, moziba járok, próbálom úgy alakítani a napjaimat, hogy teljen az idő.”
Azelőtt, hogy megszületett a róla szóló könyv, ismét sok dolga akadt. „Hónapokon át régi fényképeket nézegettem, válogattam, közben rengeteg történet és élmény jutott eszembe. Szépek és fájdalmasak egyaránt.”
Ilyenek voltak például az intézetben töltött évek, amelyek az egész életére rányomták a bélyegüket. „Az apám külkereskedő volt, én tizenéves kamasz, amikor hároméves kiküldetést kapott Argentínába. Anyám természetesen ment vele. Engem és a két testvéremet itthon hagytak egy intézetben. Nem is együtt, hanem hárman három külön helyen. Hogy ez hogyan történhetett meg? Az ötvenes években minden megtörténhetett.
Apám elkötelezett kommunista volt, és hogy ne disszidálhasson a család, a párt azt kérte tőle, hagyja itt a gyerekeket. Gondolkodás nélkül megtette. Ezt én soha nem bocsátottam meg neki.”
A származása miatt is sok buktatóval kellett szembenéznie. „A nagyapámnak gyára volt, ezért nem vettek fel a közgázra. Segédmunkás lettem a Ganzban. Sok kacskaringó volt az életemben, de végül rám talált a nagy szerelmem: a rádió. Rádiós műsorvezető lettem, és évtizedeken át hűséges maradtam hozzá.” Amikor ma megkérdezik tőle, hogyan foglalná össze az elmúlt kilencven évét, csak ennyit mond: „Olyan sok minden történt velem, hogy már nem részletezem. Inkább azt szoktam mondani: voltam, vagyok, és egyszer majd nem leszek.”
A családja a legnagyobb boldogsága
Harmadik feleségével, Vidák Györgyi jelmeztervezővel évtizedek óta élnek együtt. Közös gyermekük nincs, ám Jánosnak előző házasságaiból született egy lánya és egy fia. „A lányom, Jutka évtizedek óta Amerikában él a férjével és a gyerekeikkel. A fiam fotós, külföldi ügynökségeknek dolgozik, tőle is két unokám van. Velük sokat találkozom, és ez számomra hatalmas boldogság.”
Kiemelt kép és fotók: Nagy Zoltán/fotocentral.hu, Fortepan/Szalay Zoltán
