Nápolyt látni és meghalni, állítja az olasz mondás, amely arra utal: élete teljességét érzékeli az ember, miután bejárta, illetve megcsodálta az olasz várost. Borbély Alexandrát is teljesen lenyűgözte. Bár az alatt a három nap alatt, amit a női alkotók, női témák gondolatkörben megrendezett ottani filmfesztiválon töltött – az Emma és a halálfejes lepke című alkotás főszereplőjeként –, nem sokat látott a városból.
„Amint megérkeztünk Ervinnel, a férjemmel, a fáradtság azonnal ledöntött bennünket. Délelőtt vettük át a szobát, kora délután, fél három felé ébredtünk csak fel, és azonnal lementünk a tengerhez. Ott esteledett ránk. Ez lett a legnagyobb élményünk.”
„Most vagy soha”
Bár Nápolyban most jártak először, Rómában már többször voltak. Tinilányként ugyanis volt egy álma… Látta magát, ahogy egy római iskola lépcsőjén ül a rekkenő nyárban, majd valaki érte jön egy robogóval, felül mögé, és eltűnik vele a messzeségben. Ez a képsor, nevezzük nyugodtan olasz álomnak, azóta is többször elgondolkoztatta. Mert lehet, hogy ennek köszönhetően lett italomán.
„Mindig is Olaszországban akartam élni, csak sosem volt elég bátorságom hozzá. Elsodortak az események. Hat évvel ezelőtt aztán úgy gondoltam, ha most nem, akkor soha.
Nem voltak még az ikerlányaink, Ervin A Tanárt forgatta, én pedig elutaztam egy hónapra Rómába olasz nyelvtanfolyamra. Révkomáromban, a gimnáziumban négy évig a németet vittem, de az olasz már akkor is érdekelt. Tanultam is egy ideig, csak aztán abbahagytam.”
A színésznő szerint Róma számára olyan, mintha előző életében ott lakott volna. Nagyon szoros kapcsolat van kettőjük között… Alexandra azt mondja, az olaszmániájáról az édesanyja is tehet. „A mai napig imádja Sophia Lorent. Nagyon sok filmjét láttuk együtt. De nekem Anna Magnani lett a nagy kedvencem, tőle a Mamma Róma nálam vitt mindent. És Fellini filmjei. Az Amarcord, a Fellini: Róma.
Amióta színésznő vagyok, Paolo Sorrentino mozijait is szeretem, aki pont nápolyi születésű, és lélekben nem is tud elszakadni a várostól. Kérdeztem is róla az ottaniakat. Kedvesen közölték velem, hogy ők mindennel és mindenkivel szemben kritikusak, ami vagy aki nápolyi.
Elena Ferrante regényeiről is úgy vélekednek, hogy azok sem az igazi Nápolyt láttatják. Azt nem lehet szavakkal leírni, a művészet eszközeivel ábrázolni. A nápolyi életérzést egyedül ők ismerik. Az esőt és a hideget például annyira utálják, hogyha zuhog, ki sem teszik a lábukat otthonról.”
Teljes cikk a legfrissebb Best magazinban olvasható!
Kiemelt kép: Archív
