Kun Zsuzsa interjúja
Isten éltesse sokáig, július 4-én ünnepelte a 77. születésnapját.
Verebes István: Köszönöm, nagy boldogság volt számomra, hogy három napon át együtt lehettem Bazitán a három gyerekemmel, a párjaikkal, a hat unokámmal, a húgommal… Olyan volt a házunk, mint egy menekülttábor.
Egyre ritkábban jön Budapestre, most minek köszönhetjük a látogatást?
V. I.: Nemigen mozdulunk ki a feleségemmel. Az anyósom 86 éves, történt vele egy kis baleset. Megoperálták, nálunk lakik, mellette kell helytállnunk. Ági vágyott most egy kis feltöltődésre, színházra, arra, hogy elmenjen az Ördögkatlan Fesztiválra. Én előre megfontolt szándékkal nem mentem, mert engem kevéssé ajz fel a műfaj. Tudom, elavult az ízlésem, ez biztos az én hibám.
Verebes István gyerekei
Mit csinál egész nap Bazitán?
V. I.: Úgy megy el a napom, mint egy perc. Olvasok, festek, könyvet, cikkeket írok, és tíz éve írom a naplómat. Azt érzem, amikor oda leírom a gondolataimat, megnyugszom. Csak így tudok fölülemelkedni azon a förtelmes fertőn és mocskon, amit ma a közéletnek, államhatalomnak nevezünk.
Kritikus a szakmájával, az emberekkel, a közélettel, mindennel szemben. Vajon saját magával is?
V. I.: Csak remélni merem, hogy igen. Amikor annak idején felkérésre megrendeztem Molnár Ferenc Farkas című darabját, Bánki Zsuzsa állt a színpad közepén, és azt mondta: „Nem lesz ebből baj, Pista?” Ó, mondtam magamban, öreg színésznő, mit tudja ez, mi az expresszív színház. A premier előtt tíz nappal tudtam, elszúrtam az egészet. Bemutattuk, még hatvanszor ment, Molnár neve megmentette, de ez olyan bukás volt, ami meghatározta a további pályámat. Egyébként 130 előadást rendeztem, ebből ötre-hatra mondanám, hogy megszállt a védőangyalom.
Hosszasan végig beszélhetnénk a szakmai életét, de ugrom egy nagyot, lássuk a magánéletét is. Mielőtt a nyíregyházi színház igazgatója lett, az a hír járta, összeomlott, öngyilkos akart lett. Ez igaz volt?
V. I.: A kilencvenes évek elejéről beszélünk, az összeomlás igaz volt, az öngyilkosság nem. A gyerekeim anyjától váltam, annak a traumáját nehezen kiheverve hülyére dolgoztam magam. A rádióban voltam főmunkatárs, ez a rendszerváltás időszakára esett. Komoly emberek dolgoztak ott, de már akkor lehetett érezni, ahogy Jókai Mór Az arany ember regényében a Brazovics-ház, úgy omlik össze itt is minden.
Az emberek teljesen meghülyültek. Ez iszonyú nyomást gyakorolt rám, azt éreztem, ha én ebben benne maradok, megdöglök. Majdnem meg is döglöttem. Egyszer csak nem tudtam fölállni. Bevittek a kórházba, ott hitték azt, hogy öngyilkos akartam lenni. Mondták, mossuk ki a gyomrát, mondtam, mossátok ki, olyan mindegy. Aztán három nap amnézia következett.
Ez nem idegösszeomlás volt, hanem úgynevezett regresszív reakció, az idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Számomra ez olyan sokk volt, hogy miután talpra álltam, onnantól kezdve a fegyelmezetlenségeimet, az aljasságaimat, a hiúságomat magam mögött hagyva, új életet tudtam kezdeni. Szerencsémre a Jóisten megfogta a kezem. Felkértek a nyíregyházi színház vezetésére, ami alapvetően megváltoztatta az egész életemet, a hozzáállásomat a munkához, a színházhoz, a nőkhöz.
Egy válás képes volt így padlóra küldeni?
V. I.: A második házasságomban én nagyon sáros voltam, nem figyeltem oda a feleségemre. Azt hittem, hordom haza a pénzt, és az éppen elég. Utólag azt gondolom, a bajokat, amiket okoztam, kiegyenlítettem a három gyerekemnél, mert hogy úgy mondjam, három olyan gyerekem van, mint senkinek a földön.
Jó pár évtizede él a feleségével. Amikor elvette, nem volt olyan félelme, nehogy ez a házassága is válással végződjön?
V. I.: Áginál megéreztem, mondtam is a kollégáknak, nekem ilyen nőt kellett volna elvennem feleségül. Mondtam, nézzétek meg Fejes Ágit, úgy ül, mint egy nő. Így ül egy nő. Akkor én már egészen más ember voltam, akkor én már mindent komolyan gondoltam. Amikor még csak barátkoztunk, írtam neki egy levelet. Azt írtam: „Ha úgy gondolod, veled fogok élni.” Harminc éve élünk együtt. Ági mindig azon van, hogy én jól érezzem magam, hogy kényelmesen éljek. Nagyon értelmes, bár szoktam mondani, nem kékharisnya, hanem lila térdzokni, de ugyanakkor nagyon érzékeny nő. Ő az én barátom, társam, szeretőm, kritikusom. A fiunk, Mihály pedig az életem, életünk nagy ajándéka.
Verebes István a Best Podcast vendége volt
Kiemelt kép és fotók: Mohos Angéla, Nagy Zoltán, Olajos Piroska, Steindl Gabriella, Szabó Lilla/fotocentral.hu
