Bordán Irén kiemelkedő pályafutása elismeréseként a Magyar Mozgókép Fesztivál és a Magyar Filmakadémia életműdíjjal tüntette ki az idei MOZ.GO Magyar Mozgókép Fesztiválon. Ez alkalomból beszélgettünk vele.
Figyelték a lépteit
„Én nem arra gondoltam a díj átvételekor, hogy egy egész ország néz, csakis azzal voltam elfoglalva, hogy olyan gondolatok hagyják el a számat, ami önazonos, és megérinti a többi ember lelkét is. Amikor egy színész kiáll, megköszön egy életműdíjat, és keresi a szavakat, az tényleg az a pillanat, amikor a lelkéből beszél.
A színészi hivatásnak is ugyanez a lényege. Hogyha nincs benne a lelkünk, és csak rutinból veszünk fel egy jelenetet, annak nincs semmi értelme, mert nem is jut el senkihez.
A lélek üzenetének el kell érnie az emberekhez. Szerintem a Föld bolygóra is üzenetekkel érkeztünk, és valamiféle hivatással, és ennek próbálunk megfelelni” – kezdte a színésznő, aki már egész kis korában eldöntötte, hogy színésznő lesz.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Kübekházán volt egy gyönyörű mozi. Bordó, bársonybevonatú székekkel, zsöllyével. Két forint volt a belépő, és olyan másfél kilométert kellett gyalogolnom a moziig. Kaptam két forintot nagyapámtól meg nagymamámtól, és én mindig a moziban ültem.
És amikor hazafelé mentem – különös és misztikus lesz, amit most mondok, de máshogy nem tudom megfogalmazni – éreztem, hogy valami figyel, figyeli a lépteimet.
Egy külső objektum, egy láthatatlan kamera. Akkoriban döntöttem el, hogy színésznő leszek.”
Elszökött a felvételire
Döntésének azonban vegyes fogadtatása volt. „Az osztálytársaim mind kicsúfoltak, hogy ez a falusi kis liba mit akar, hogy gondolja ezt? De úgy látszik, hogy ez engem nem befolyásolt – nevetett fel. – A szüleim azt szerették volna, hogy szakmát tanuljak, és varrónő vagy ápolónő legyek. Féltettek a színészszakmától.
De én titokban elszöktem a felvételire. Mindent előkészítettem. A kis bőrönd el volt dugva, és Kübekházán csak a kutyám kísért ki hajnalban másfél kilométeren keresztül a buszállomáshoz.
Utána ő hazament, én pedig elindultam a célom felé. A szökés miatt kitagadtak, de csak pár napra. Egyébként imádtak, szerettek.”
Várja, hogy újra filmezzen
A színésznő az 1970-es évek elejétől játszik színpadon, és már főiskolásként kezdett filmezni. 1981-től aztán az Amerikai Egyesült Államokban élt, ahol szintén nem hagyott fel a filmezéssel. Immáron 23 éve pedig visszatért Magyarországra. Hogy hol él, azt nem árulja el, csak annyit mesél, hogy régóta csend veszi körül. „Az anyukám 90 évesen most ment el, pár hónapja.
Két és fél évig a húgommal együtt ápoltuk őt. Hol nálam lakott, hol a húgomnál, hol otthon, Pilisszántón.
Tehát tulajdonképpen én édesanyámmal voltam elfoglalva, csendben, elvonulva a médiától, a zajtól, a lármától – osztotta meg velünk gyászát. Ma pedig életműdíjjal a kezében várja, hogy újra színészi feladatokat hódoljon. – Azt gondolom, a szép nő skatulyából már régóta kiszabadultam. Úgy érzem, most olyan korszakot élünk, amikor az egó helyett a lélek tükröződése lesz a fontosabb az élet minden területén, így a művészetek területén is.”
A létezés titokzatossága
A tengerentúlon a színészmesterség mellett egyébként a természetgyógyászat iránt is érdeklődött, mi több, regisztrált terapeuta lett. „A létezés titokzatossága mindig is érdekelt, és nekem ez az energiaterápia, akupunktúra, reflexológia nagyon sokat adott. Sok mindent megértettem az emberi létezésről, amit addig nem. Nagyon nagy élmény volt” – mondja, és úgy hiszi, bármit is ér el az ember, mindig van hova fejlődni emberileg és szakmailag is.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
