Joshi Bharat a fagyos, havas Budapestre egy februári napon érkezett a meleg Indiából. 25 évesen csöppent egy számára idegen világba, a szocializmusba. Nem ismert senkit, nem beszélt magyarul, és nagyon fázott… Aztán elkezdett dolgozni, együtt a bábfestő Judittal, és a sorsa megpecsételődött.
„Szerelmesek lettünk, én pedig azt mondtam, Judit miatt érdemes itt maradni, nem megyek haza. Hat hónap múlva már össze is házasodtunk”
− mesél a kezdetekről Bharat.
Szerelem, szerelem
Aki Bharatot ismeri, tudja, a döntései mögött sokszor nem az ésszerűséget kell keresni, általában a szíve, a megérzései vezérlik. „Lesz, ahogy lesz, így gondolkodom. Ennek az életfelfogásnak is megvan a maga jövője, de garancia arra, hogy jól döntök, hogy a döntéseim csak boldogságot hoznak, nincs. Bevállalós voltam és vagyok, a rosszból, a hibákból épp annyit, ha nem többet lehet tanulni, mint amikor sínen van az ember élete.
Judittal nyolc boldog évet töltöttünk együtt, közben megszületett a lányunk, majd kihűlt a szerelem lángja, válás lett a vége.
A válás nagy tanítómesterem volt, főleg úgy, hogy amikor én idejöttem, Indiában nem volt ez szokás. Az igaz, akkoriban nem szerelemből házasodtak a fiatalok, a szülők szervezték össze a párokat. Anyám nekem is kinézett egy fogorvosnak tanuló lányt, de én nem akartam vele még csak találkozni sem. Szerelem nélkül, családi, szülői kérésre nem tudtam, és nem is tudnék valakivel együtt élni.”
Munka nélkül
Életének első nagy kudarca az első válása volt. Aztán jött a következő kudarc, a bábszínházzal való szakítása. „17 éves korom óta csak a színház érdekelt, az volt a mindenem. Tizenvalahány évig dolgoztam bábszínészként, rendezőasszisztensként, mígnem ’93-ban, egyik napról a másikra véget ért ez az álommeló. Nem én akartam. Itt álltam munka nélkül, vakartam a fejem, most mi lesz… Az első gondolatom az volt, miért pont velem történt ez, miért sújt engem a sors, de az önsajnálat csak rövid ideig tartott. Megráztam magam, továbbmentem. Új munka, új szerelem Csillával, új házasság, és egy új csoda. Megszületett a második házasságomból a második lányom.
Csak röviden mondom, jött az újabb válás, újabb gyász, új szerelmek, szakítások, de úgy tűnik, most végre révbe értem.
Egy éve vagyunk együtt Virággal, vele, mellette újból átélhetem a szerelem csodáját. Soha nem tudatosan választottam társat, így voltam Virággal is. Minden kapcsolatban benne van nyilvánvalóan a veszteség is, de nem lehet úgy belemenni, hogy csak akkor, ha életre szóló garancia van. Nincs garancia, de nekünk nagyon jó együtt. Virág 52 éves, volt már férjnél, én kétszer voltam nős, tudjuk, milyen házasságban élni, tervezzük, hogy összekötjük az életünket, de semmi nem sürgős. Eszembe jut a két nagy színészóriás, Bessenyei Ferenc és Váradi Hédi legendás szerelme. Összeházasodtak, elmentek nászútra, visszajöttek, elváltak. Mi sokat utaztunk már együtt, többször, több hétig voltunk együtt, egyik utunk során sem volt soha köztünk egy hangos szó sem. Sokat nevettünk, viccelődtünk, beszélgettünk… Nem akarjuk megváltoztatni, átformálni a másikat, Virág úgy fogadott el engem, amilyen vagyok, és ez fordítva is igaz. Minden szempontból jól és nagyon szeretjük egymást.”
Veszteségek Indiában
A válásait, az elvesztett hivatását tisztességgel meggyászolta, de azt mondja, nem lenne igaz a története, ha a valódi gyászáról, szerettei elvesztéséről nem beszélne. „Először 13 éves koromban gyászoltam, akkor halt meg az édesapám. Anyám majd’ 90 évesen, tíz évvel ezelőtt ment el, de előtte pár évvel még elment az egyik legnehezebb zarándokútra a Himalájába. Gyalogolt, hegyeket mászott, szamárháton ment… El akart jutni Siva isten birodalmába. Sikerült neki. Úgy ment el, hogy lefeküdt, és várt engem.
Repülővel rohantam haza Budapestről, feküdt az ágyban, megkérdezte tőlem, kisfiam, jól vagy, mindenki jól van, minden rendben? Igen, válaszoltam, mire ő csak ennyit mondott, jó, akkor alszom.
Többet nem ébredt fel. Aztán három évvel ezelőtt a középső bátyám felesége halt meg Covidban, a bátyám pedig utánament, belehalt a bánatba. Nem akart a felesége nélkül élni. Ahogy az ember idősödik – idén leszek hetven – a régi emlékek egyre élesebbek. Egyre többször gondolok vissza a gyerek- és kamaszkoromra, a szüleimre, testvéreimre, a nagy indiai családomra, de miután már többet éltem itt, mint Indiában, az én hazám már Magyarország.”
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
