Nem bántotta, amikor Kovács István feleségeként emlegették?
Sajgál Erika: Miért bántott volna? Részben büszke voltam és vagyok arra, hogy Kovács Pista felesége lehetek, másrészt én döntöttem úgy 26 évvel ezelőtt, amikor megszületett a fiunk, hogy egy időre felhagyok a színészettel. Azt éreztem, engem a családom, a fiam, Domonkos érdekel a legjobban. Hogy a szokottnál „kicsit” többet, majd 10 évet maradok úgymond otthon, ezt előre én sem tudtam. Utólag arra is rájöttem, jól döntöttem, mert minden bizonnyal a fiamért, érte, miatta jöttem ide a földre.
Az anyák szokták mondani, a gyerek miatt feláldoztam a karrieremet. Ön is így érezte?
S. E.: Én azt éreztem, mázlista vagyok, hogy a fiammal lehetek, együtt utazhatunk, együtt ülhetünk a könyvtárban, együtt mászhatunk hegyet… Persze azért én is dolgoztam, csináltam egy céget, és házakat építtettem, csak mindezt napközben végeztem, amikor ő óvodában, iskolában volt, és nem este és hétvégén, ahogy ez a színészeknél szokás.
A férje, amikor összekerültek, a hölgyek körében nagyon népszerű volt, szerelmes levelek százait kapta. Vajon miért éppen Sajgál Erika lett a szíve választottja?
S. E.: Szerencsém volt, mert pont úgy álltak a csillagok, hogy Kovács Pista elvált ember volt, nekem is éppen szabad volt a szívem. Én sem voltam már 20 éves. Tudtam, kitapasztaltam, ki az, akit keresek a világban, ki az, akiről addig álmodoztam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az is benne volt az álmaiban, hogy őt szeretné a fia édesapjának?
S. E.: Abszolút benne volt. Ugyanis nekem nem adatott meg egy olyan édesapa, akire én vágytam. Tizenhat éves voltam, amikor elváltak a szüleim, és édesapám elment tőlünk. Amíg együtt éltünk, nagyon nehéz volt, erről nem mondanék többet, de annyit mondhatok, miután elment, attól kezdve lett békésebb, szebb és jobb az életünk.
Székesfehérváron éltek, 18 évesen jött Budapestre.
S. E.: Lakótelepen nőttem fel, anyám három műszakban dolgozott, hogy megéljünk, de még így is mindent megadott nekem és az öcsémnek. Négyéves koromtól balettiskolába járhattam, az öcsém úszni tanulhatott, aztán gimnáziumba járhattunk, volt mit ennünk, volt ruhánk, mert anyám varrt nekünk. Gyerekként azonban már tudtam, én nem erre az életre vágyom, nem egyik napról a másikra szeretnék élni. Hálás vagyok a sorsomnak, no meg a szerencsének, hogy ezt sikerült megvalósítanom. Amikor eljöttem Budapestre, kemény élet köszöntött rám, hirtelen azt éreztem, egyedül vagyok, kiszolgáltatott vagyok. Ennek ellenére nem adnám semmiért oda az én nagyon nehéz puttonyomat, amit cipelnem kellett.
Valóban ilyen istenáldotta természete van, valóban úgy fogadja el az életet, amilyen?
S. E.: Alapvetően igen, de van egy kispárnám, amit időnként harapdálok. Például amikor felújítottam az otthonunkat és építkeztem, ez okozott István és köztem némi feszültséget. Én ugyanis egy szangvinikus alkat voltam, tehát ha valami nem úgy volt, ahogy én gondoltam, akkor idegesen, hangomat hallatva körbefutottam az udvart. Régebben volt bennem szakmai irigység, nyilván a nehéz sorsomból adódóan, mert vágytam egy könnyebb életre, vagy nem is tudom mire. De észrevettem magamon, hogy ez nekem nagyon pocsék érzés. Így kitaláltam egy taktikát arra, hogy hogyan irtsam ki ezt magamból.
Mi ez a taktika?
S. E.: Akire irigy voltam – soha nem a külsőségekre –, azt dicsértem. Azt mondtam, úristen, de csodásan énekeled ezt a dalt, nagyon neked való ez a szerep. Ma már nem színjáték ez, hanem amit mondok, azt pontosan így is érzem, így gondolom. Szóval sokat változtam, mert aki nem változik, aki befékez, az bajba kerül.
Soha nem volt olyan nehéz a sorsa, hogy azt mondja, ezt nem bírom tovább?
S. E.: De, kétszer is, amikor azt gondoltam, nagyon nehéz élni, de mivel optimista lélek vagyok, a hajamnál fogva kihúztam magam a gödörből.
Elmondja, mi történt?
S. E.: Annyit elárulok, a nagy boldogság mellett mindig ott van a szomorúság, a küzdés, mindenkinek megvan a maga a keresztje, amit egy életen át kell cipelnie. Nekem is. Ezt senki nem ússza meg. Azt gondolom, az tudja megbecsülni a jó sorsát, aki tudja, milyen gödörben lenni. Nemrégiben mutattuk be a Védőháló című színdarabot, ami az öngyilkosságot járja körbe. Ha az ember leélt ennyi évet, mint én, akkor találkozott már ezzel a létező tragédiával. Minden vallás megegyezik abban, hogy az életet tiszteletben kell tartani. Nem dönthetsz úgy, hogy önkezűleg vetsz neki véget. Én bármikor, bármilyen nehéz helyzetben voltam, és bizony voltam, soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy magam ellen forduljak. Mindig van megoldás, de arra is rájöttem, a megoldás leginkább bennünk van.
Kiemelt kép és fotó: Schumy Csaba/fotocentral.hu
