Rácz-Gyuricza Dóra: „Jenő még sosem volt ilyen boldog”

Rácz-Gyuricza Dóra épp az edzőteremből lép ki, amikor hívjuk. „Próbálom ledolgozni mindazt a felesleget, ami az út alatt jött fel rám. Bevallom, rengeteget ettünk, de úgy voltunk vele, ha már ott járunk, semmit sem akarunk kihagyni. Cserébe most diétázhatunk… ” – kezdi nevetve.

„Jenő utoljára hét éve járt náluk”

Az elmúlt másfél hónapban végig távol voltak, előbb a Maldív-szigeteken pihentek, csak ezután jött Ausztrália. Dóri most úgy érzi, jó újra itthon lenni. „December vége felé már nagyon fáradtak voltunk, őrült egy év állt mögöttünk. Karácsonykor végre elutaztunk, amire nagy szükségünk volt. Aztán épphogy hazajöttünk, szinte ki sem pakoltunk a bőröndből, már indultunk is tovább Melbourne-be, hogy meglátogassuk Jenő rokonait. A nagymamája testvérének a családja él kint, utoljára hét éve járt náluk. A férjem már mondogatta egy ideje, hogy szeretne újra menni, szeretné, ha megismernének engem és a lányunkat, Kamillát is, végül novemberben fixáltuk az utat. Eleinte nekem nem sok kedvem volt menni… Egyrészről nem bírom a hosszú repülőutakat, ez pedig 26 órás volt, amiből 20-at a levegőben töltöttünk. Plusz túl közel volt egymáshoz a két utazás. De időjárás szempontjából most volt érdemes menni, illetve Jenő unokahúgainak és unokaöccseinek is épp nyári szünete volt. És nálunk a január mindig uborkaszezon.”

„Hálánk jeléül főztünk nekik”

Rácz Jenő gyakran áradozott neki a családjáról, hogy mennyire csodálatos emberek, és hogy milyen jó lesz egyszer viszontlátni őket. „De azt őszintén nem gondoltam, hogy ennyire… Közvetlenül azután, hogy leszálltunk a repülőről, és láttam a férjem összeölelkezni a rég nem látott családjával, mindent megértettem. Nem volt kérdés, hogy ott a helyünk, és hogy megérte ennyi időt a levegőben tölteni – folytatja nevetve. – Három hétből kettőt náluk laktunk, azt sem tudták, hogyan kedveskedjenek nekünk. Hoztak, vittek, megmutatták Melbourne legszebb részeit. Mi meg hálánk jeléül főztünk nekik. De könnyű dolgunk volt, isteniek az ottani alapanyagok! Olyan bárányhúst vettünk az egyik helyi szupermarketben, hogy nem hittem el. Hat különböző mangót kóstoltunk, meg legalább négyféle banánt. Sajnos az ausztráloknak a sütijei meg a desszertjei is jók… – mosolyodik el. – Én a hét gyerekkel, Kamit is beleértve, brownie-t sütöttem. Egyébként nagyon édesek voltak, mert ugye közülük senki sem beszél magyarul, tehát Kamihoz is mindig angolul szóltak. És a kezdeti zavart leszámítva, ez egyáltalán nem okozott gondot. Nem véletlenül mondom, hogy a gyereknek gyerek a barátja. A lányom meg egy idő után elkezdett halandzsázni, azt hittem, megzabálom. Néhány angol szót így is megtanult. Egy hete sem voltunk kint, de már ’mom’-nak és ’dad’-nek hívott minket, és amikor bújócskáztunk, angolul számolt vissza.”

Hangyákkal tálalva

Kamilla nemsokára hároméves lesz, az édesanya szerint ez az egyik legjobb kor. „Minden érdekli, mindenre nyitott. És akkora dumája van! Jó párszor voltunk lent az óceánparton, hol fürdeni, hol szörfözni. Jenővel felváltva mentünk be a vízbe, és amikor az apja három lépést tett befelé, Kami kiabálni kezdett, hogy ’Apa, vigyázz, ne menj be, meg fog enni egy cápa!’ Bezzeg engem simán elengedett szörfözni… Most mit csináljak, odavan az apjáért – kacag fel jóízűen. – Voltunk rezervátumban is, ahol kengurut simogatott. Az óriási élmény volt. Ha már itt tartunk, mi Jenővel kóstoltunk is kengurut… Nem mi rendeltük, az étterem aznapi menüjén volt rajta. Szárított, sárga hangyákkal volt ’ízesítve’. Nem lett a kedvencem – mosolyodik el. – Sokat adott nekünk Ausztrália, imádtuk. Főként a család miatt. Még sosem láttam Jenőt ilyen boldognak… Jó, az esküvőn és a lányunk születésénél igen. Most próbáljuk rábeszélni a családot, hogy jöjjenek majd Magyarországra. Pár év múlva meg biztos, hogy mi is újra kimegyünk.”

Kiemelt kép és fotók: Schumy Csaba/fotocentral.hu; Archív