A Best magazin podcastjában Kun Zsuzsa beszélgetett É. Szabó Mártával és Érdi Sándorral.
Könnyű szívvel ment bele egy olyan kapcsolatba, ahol a szíve választottjának két fia van?
É. S.: Harmincvalahány éves voltam akkor, meglehetősen magányos. Márta nagyon vonzó nő volt, már az első találkozáskor bennem minden eldőlt. Nagyon imponált a határozottsága, az pedig kifejezetten kényelmes megoldásnak tűnt, hogy ilyen könnyen két remek lurkóhoz jutottam. Balázs fia első találkozásunkkor elrontotta az öngyújtómat, de valahogy nem tudtam rá haragudni. Az pedig nagyon imponált, hogy a másik fia, Zsolt milyen csillogó szemmel örvendezett, amikor megígértem neki, hogy elviszem a Szépművészeti Múzeumba. Egyébként gyerekkoromban engem az utca nevelt, így nem tudtam elképzelni az életemet család nélkül.
Hogy hogy az utca nevelte?
É. S.: Az édesapám nagyon gazdag ember volt, milliomos bérháztulajdonos, a negyvenes években két autója és 16 benzinkútja volt. Én 1942-ben, a háborúban születtem, apám családját elhurcolták Auschwitzba, apám a véletlennek köszönhetően megmenekült. 1948–49-ben jött a kitelepítés, ezt pedig azért úsztuk meg, mert apám hamut szórt a fejére, átlátta, mi a megoldás, fölajánlotta teljes vagyonát az államnak. Az egyik benzinkútjánál maradt benzinkutasnak. Anyám varázslatos színésznő volt, nem csoda, hogy apám beleszeretett, de az életük kegyetlen fordulata a házasságuknak sem kedvezett. Színházi szerepek helyett Békéscsaba és Budapest között kávét árult a vonaton, amikor hazajött, fáradtan elaludt. Magyarán szólva klasszikus értelmében alig volt családom, engem az utca nevelt, a grund.
Ehhez képest elég sikeres életutat járt be, volt a Magyar Televízió irodalmi osztályának vezetője, művészeti igazgatója és alapító-főszerkesztője a legendás Stúdió kulturális magazinnak. Nem hiányzik a tévézés?
É. S.: A mai televíziózás nem. Miután véget ért a tévés életem, sokáig tanítottam a Szegedi Egyetemen, ezt jobban szerettem. Amióta ez sincs, mert kiderült, a 28 tanítványomból – akik pedig lelkesedtek az órákon, és úgy éreztem, kedvelnek – csak ketten maradnak itthon, mindenki külföldre megy, akkor hagytam abba a tanítást is. Azt szoktam mondani, logisztikai menedzser vagyok. Reggel nyolckor kelek, Tamás fiamat, aki…
Nem túlzok, ha azt mondom, világhírű zongoraművész…
É. S: Igen, szeretik az emberek mindenütt a világban, szóval hetente öt alkalommal viszem zongoraórára, utána bevásárolok, hazamegyek, főzök, majd megyek vissza Tamásért. Hatéves kora óta minden este olvasok neki, a világ és hazai irodalom nagy műveit kazettákon őrzi, és újrahallgatja. Szabadidőmben pedig keresztrejtvényt fejtek, Mártával sokat utazunk, koncertek, színház, néha együtt járunk külföldre Tamással, a feleségével, Rékával, szóval jól vagyok.
Egy szülő képes túltenni magát azon, hogy a fia vak?
É. Sz. M.: Nincs más választás, mint tudomásul venni a sors akaratát. Tamás koraszülött volt, négy hónapig egy oxigén nélküli inkubátorban feküdt, ami megvakította. Amikor a szemorvos közölte, hogy Tamás majd nem jár a többi gyerekkel iskolába, emlékszem, sokáig némán ültünk a Trabantban, miközben Tamás békésen aludt. Aztán megfogtuk egymás kezét, összekapaszkodtunk, majd hosszú idő után tudtunk csak elindulni. Akkor elkezdődött életünk elkeseredett harca, hátha visszakapja Tamás a látását. Amerikáig, Bostonig mentünk, ahol műtötték a hasonló eseteket, de mire odaértünk – a kijutás nehézkes körülményei miatt –, addigra levált a retinája.
Sokat sírt a fiai tragédiái miatt?
É. Sz. M.: Annyira meg voltam rendülve, annyira kétségbe voltam esve, hogy sírásról szó sem lehetett. Tamásnál a megoldáson járt az eszem, az eszünk. Amikor viszont megtörtént Balázs motorbalesete, akkor igen, akkor zokogtam, merthogy soha többé nem jön haza, azt kibírhatatlannak éreztem. Tehetetlenségemben kimentem a kertünkbe, Vörösberénybe, és ott üvöltöttem, ahol senki se lát. Balázs az első pillanattól kezdve fékezhetetlen volt, hiába mondtam neki, ne motorozzon, nem hallgatott rám. De senkire. Tamás akkor nyert meg Moszkvában egy híres zongoraversenyt – Balázsért zongorázott –, és egyik délután azt kérdezte tőlem: „Nincs életveszélyben Balázs?” Ezen a délutánon esett kómába, amiből már nem ébredt fel. Máig nem értem, hogy érezte meg. Aztán jött Sanyi telefonja, hogyha még látni akarom Balázst, repüljek haza. Huszonöt éve történt, de amikor eljövök tőle a temetőből, a sírja tele rózsákkal, mindig megszúr valamelyik. Hozzá se érek a virágokhoz, mégis kapok tőle egy szúrást. Biztos megérdemlem, mert ha keményebben nevelem, talán, ha szigorúbb vagyok, és hallgatok Sanyira, talán Balázs még ma is él. Egy szülőt is nehéz elengedni, ez az élet rendje, mondogatjuk nagy fájdalommal, de az ember a saját gyerekét sose tudja elfeledni. Ami egyáltalán életbe tartott, hogy a fiaimnak, Tamásnak és Zsoltnak, a férjemnek, szüksége volt rám. Sanyi maga volt a biztonság, a legnehezebb időkben is összekovácsolta a maradék családunkat, ahova időközben megérkezett két fiúunoka, Marci és Zolika. Nélkülük biztos belehaltam volna Balázs elvesztésébe.
Úgy tűnik, a tragédiák nem szétválasztották, hanem inkább összekovácsolták önöket.
É. S.: Igen, most volt a 47. házassági évfordulónk, és azt gondolom, élni sosem tudnánk egymás nélkül, annak ellenére, hogy azért azt az elmúlt 47 évet elég gyakran végigveszekedtük.
Mi mindenen tudnak veszekedni?
É. S.: Min nem? Mindenen. Miért hagytad az asztalon a tányért, miért nem rakod be a mosogatóba, nem várok rád többet, unom, elindulok előre, gyere utánam, tudod, hogy utálok kabátban ácsorogni az előszobában. Körülbelül ilyen súlyúak a veszekedéseink, aztán morogva indulunk napi sétánkra, mert mozogni kell. Ha ezek a morgások nem lennének, szerintem már hiányoznának is.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu