Zoltán Erika és Kátai Róbert lánya néhány hónapja teljesen a saját lábára állt. Kátai Zoé hosszas tervezgetés után összebútorozott a szerelmével, Renével, és önmaga főnöke lett, miután saját vállalkozásba kezdett.
Ovisokat tanított
Sokan azt hiszik, ismert ember gyermekének lenni felér egy lottóötössel. Az érintettek azonban ezzel rendszerint nem értenek egyet. Számukra a felmenők árnyékából való kilépés kőkemény feladat. Kátai Zoé ambiciózus fiatal nő, aki szülei lévén pontosan tudja, mivel jár a hírnév, ám ő mindig igyekezett távol tartani magát a rivaldafénytől, és csak ritkán bólintott rá a szereplésekre. A Story magazinnal kivételt tett. „Ha úgy alakul, hétvégente háttértáncosként szívesen fellépek a szüleimmel, de csak azért, mert a tánc, a mozgás az életem. Az éneklés viszont sosem vonzott, ahogy az ezzel járó nyilvánosság sem – kezdi Kátai Zoé. – Már tizennégy évesen táncot tanítottam az egykori ovimban, majd általános iskolás gyerekeket oktattam. Aztán az évek során több edzői tanfolyamot elvégeztem, és nem volt kérdés, ebbe az irányba szeretnék továbblépni.” Zoé hálás a szüleinek, amiért nem gördítettek akadályt az álmai elé.
Továbbtanulás elnapolva
Nevetve meséli, hogy egy alkalmat kivéve, Erika és Robi hagyták a szárnyait bontogatni. „Anya öt éven keresztül erőltette, hogy zongorázzam, aztán rájött, én nem ő vagyok, és végül elengedte a dolgot.” Zoé a billentyűkkel való ismerkedés helyett már akkoriban is szívesebben sportolt, ezáltal egyre erőteljesebben körvonalazódott, hogy milyen szakmát választ majd a jövőben. Volt benne némi izgalom, mit fognak szólni a szülei, hogy továbbtanulás helyett inkább dolgozni szeretne. „Rám bízták, mit kezdek magammal az érettségi után. Én a munkát választottam, és közben tervezgettem, milyen lenne, ha saját termem lenne. Ebből nem volt feszültség otthon. Végül éltem az utamba került lehetőséggel, és sikerült valóra váltanom az álmomat. Heti öt napon át napi tíz órában dolgozom, de nagyon élvezem. Anya gyakran eljön hozzám, és ha véletlenül valamiért nem érek rá, szívesen helyettesít a teremben” – mondja Zoé, aki viszonzásul rendkívül kemény edzője lett az édesanyjának. Zoltán Erika így egyre jobb formába lendül, már nem kerüli a mérleget, és bátrabban is öltözködik.
Megviselte a tinikor
Anya és lánya között egyébként mély bizalmi kapcsolat van, amelyen a tinédzserkor ugyan ejtett sebeket, ám végül megerősödve hagyták maguk mögött a zűrös éveket. „Apa hajlamosabb volt az elkényeztetésre, anyukámmal pedig még a kamaszkor legnehezebb pillanataiban is megtaláltam a közös hangot, és miután túl voltam rajta, bocsánatot kértem az elkövetett hülyeségekért – meséli, majd szóba kerül a származása. – Engem sosem ért hátrányos megkülönböztetés a szüleim ismertsége miatt. Anya odafigyelt arra, hogy kijöjjön az osztálytársaimmal, barátkozott velük, ezért sosem cikiztek. Az utcán ugyan folyton megbámultak minket, atrocitások azonban nem értek. Hozzáteszem, alapvetően alkalmazkodó természet vagyok, nem is adtam ilyenre lehetőséget. Nem mintha szégyellném őket, erről szó sincs, csak nem akartam felvágni velük.”
Mára viszont a helyükre kerültek a dolgok. Zoé felnőtt nő lett, elégedett a szakmájával, és pont azokkal a problémákkal küzd, mint a kortársai: megpróbálja megtalálni az egyensúlyt a munka és a magánélet között. Zenei producerként dolgozó szerelmével, Renével nyáron bútoroztak össze. „Renével hat éve vagyunk egy pár. A pandémia alatt kezdtünk el kétlaki életet élni. Hol náluk, hol nálunk voltunk, ezért a szüleinknek volt idejük megszokni az elválást, bár nyilván megérintette őket. A szerencsénk az, hogy mindenki szeret mindenkit, így a családi ünnepeket is megélhetjük együtt.”
Férjhez akart menni
Azt már Zoltán Erika meséli, hogy saját tinédzserkorának emlékei adtak erőt ahhoz, hogy szülőként kezelni tudja a lánya tinikorát. „Én tizenhét évesen odaálltam az anyukám elé, és közöltem vele, abbahagyom a gimit, férjhez megyek, és gyerekeket szülök. Anyám megfogta a vállam, megrázott, remélve, ez helyrebillenti a gondolataimat, majd közölte, tizennyolc éves koromig azt csinálom, amit ő mond. Hónapokig a világ legszerencsétlenebb gyerekének éreztem magam. A keménységnek meglett az eredménye, folytattam az iskolát, és együtt túljutottunk a nehéz időszakon.”
Kiemelt kép és fotók: Archív; Olajos Piroska/fotocentral.hu
