Aczél Endre az apját nem ismerte, három hónapos volt, amikor meghalt, anyukája nevelte fel, a kis Bandi volt a mindene. „Anyám rengeteget olvasott, minden érdekelte. Belém is mindig azt sulykolta, hogy az életben a legfontosabb a tanulás, a tudás. A szocializmusban, amit sokan átkos diktatúrának neveznek, egyvalami jó volt: ha valaki pallérozni akarta az elméjét, ezt ingyen megtehette. Én pedig imádtam tanulni – nyelveket sajátítottam el, zenéltem, sportoltam… Az ismeretek felszívása számomra boldogságot jelentett. Protekció nélkül bekerültem egy jó középiskolába, utána az egyetemre, majd az MTI-hez hívtak újságírónak. Onnan mentem Kínába tudósítónak – mesélte Aczél Endre, akinek a fia Pekingben jött világra, onnan pedig Londonba költöztek. – A feleségem számára ez nem volt akkora élmény: az első időben nem dolgozott, csak mosott, főzött, takarított, és mivel ezt az életformát nem neki találták ki, boldogtalan volt. Később szerencsére sikerült némi hivatali elfoglaltságot találnia.”
Majd ötven évig voltak házasok. „Voltak mélypontok az életünkben, a házasságunkban, de válni soha nem akartunk. Legalábbis nekem nem jutott eszembe. Azt hiszem, Marinak köszönhetem, hogy még ma is együtt vagyunk – mondta a 45. házassági évfordulójukon. – Kitartott mellettem, pedig nem volt könnyű élete velem. De egy közös szenvedélyünk átsegített minden nehézségen. Tréfásan hangzik, de ez egy társasjáték volt, a scrabble, vagy ahogy sokan mondják, ’szópóker’. Órákig tudjuk a betűket rakosgatni, szinte nap mint nap izgulunk, hogy ki győz, s persze jókat veszekszünk. Negyvenöt éve vívjuk ezeket az ’élet-halál harcokat’ egymással…De tudom, hogy nem voltam és nem vagyok sem jó férj, sem jó apa. Kevés időt töltöttem a családommal – mondta Aczél, akinek aztán haláláig unokája jelentette a legnagyobb örömet. – Nagyon boldoggá tett, mert az első szó, amit kimondott, ez volt: Bandika.”
Kiemelt kép és fotó: Gálos Mihály Samu/fotocentral.hu
