Megrendítő volt olvasni a Vígszínház sorait, amikor bejelentették Szatmári Liza halálhírét. A színésznő ugyanis több mint 70 (!) évig volt a pesti teátrum társulatának tagja. Ugyanilyen megrendítő szembesülni a néhai férje, Szatmári István iránt érzett mérhetetlen szeretetével. Élete végéig könnybe lábadt a szeme, elcsuklott a hangja, ha a férje szóba került. Még úgy is, hogy Szatmári István 1988 decemberében, közel 34 évvel ezelőtt itt hagyta őt. Úgy tűnik, vannak sebek, amiket még az idő sem tud begyógyítani…
Liza és István – akik egyébként egyidősek voltak, 1928-ban születtek mindketten – a Nemzeti Színházban ismerték meg egymást. Ott kérdezte meg Raksányi Gellért a színésznőtől: „Te miért nem jársz a Szatyival?” A színésznő hallani sem akart a dologról, ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy Szatmári szeretett a pohár fenekére nézni. A húszas évei elején járó színész ráadásul nagy kanállal falta az életet: szerette a nőket, és barátaival gyakran éjszakába nyúlóan italozott. Az egyik bulira aztán Lizát is meghívták, ahol szóba elegyedtek egymással. „Egy pillanat alatt úgy változott meg bennem minden. Azt mondtam, ’Jézus Mária, ez az én emberem’ – idézte fel Szatmári Liza a Rádió Bézsben pár évvel ezelőtt. Az átmulatott éjszaka másnapján Szatmári István vacsorázni hívta a színésznőt, aki az első randevún az étlap legdrágább fogását rendelte ki: rántott libamájat. Ezt férje később sokáig emlegette.
A két színművész 1950. március 8-án hivatalosan is összekötötte az életét. Majd egy évvel később, Várkonyi Zoltán hívására mindketten a Vígszínházba igazoltak – amit akkor a Magyar Néphadsereg Színházának hívtak. „Szatyival mindketten itt éltük le az életünket. Sok-sok boldogság, sok-sok öröm jutott nekünk ebben a színházban” – nyilatkozta egykor a színésznő. Visszatérve a házasságukra: István a tenyerén hordozta a nejét. Szó szerint mindenhova kéz a kézben jártak. Szatmári még az utcára sem engedte el egyedül a feleségét, aki híres volt bohókás természetéről: boldogságában esett-kelt, a saját lábában is képes volt megbotlani, ráadásul rövidlátó volt, a szemüvegét ugyanakkor nem hordta. Számára tehát a férje egyet jelentett a biztonsággal.
Szatmári István olykor bölcseleteivel is ellátta a feleségét. Egyszer például azt mondta neki: „Mindenkivel szemben megvédelek, de ha nincs igazad, utána megmondom.” És valóban megmondta. A kor legnagyobb színésznője Ruttkai Éva volt – aki Liza jó barátnője volt gyerekkoruktól kezdve –, aki jobbnál jobb szerepeket kapott. „Én meg játszottam azokat, amiket adtak. A kisebbeket. Soha nem voltam rá irigy. A férjem is mindig azt mondta: ’Lizi, soha ne a másét nézd. Amit te kapsz, azt csináld meg jól.’ És én megcsináltam” – mesélte korábban Szatmári Liza, aki így jellemezte a férjét: „Mindig jókedvű volt, bűbáj volt mindenkivel. Egyszer lehetett megbántani, és ha megbántották, akkor kész… Akkor nem felejtette el, azzal végzett. De mindenkihez udvarias volt.”
A házaspárnak sajnos nem lehetett közös gyermeke, mert a színésznő egészségügyi állapota nem tette ezt lehetővé. Mégsem éltek magukba zárva, sőt. „Csodálatos éltünk, nyitottak voltunk” – így Szatmári Liza. Újlipótvárosi lakásuk ajtaja mindenki előtt nyitva állt, volt, hogy a társulati ülések náluk folytatódtak, más napokig náluk aludt.
Szatmári Lizának és Szatmári Istvánnak 39 együtt töltött év jutott, a színész szervezetét ugyanis súlyos betegség támadta meg. „Szatyika sohasem volt rosszkedvű. Ha véletlenül valamije fájt, nem merte mondani, mert tudta, hogy nagyon ideges leszek. De észrevettem, és mondtam neki: ’Nem vagy olyan, mint szoktál’ – mesélte a Rádió Bézsben a színésznő, aki elárulta, férje sosem beszélt a betegségéről. Ennélfogva Liza nem tudott felkészülni István halálára, a betegség rövid időn belül elvitte. A színész december 5-én került kórházba, 28-án pedig már a haláláról szóltak a hírek. Az orvosok karácsonyra sem engedték haza, ekkor már morfiummal csillapították a fájdalmát. Felesége az utolsó percig ott volt mellette. A színész halálos ágyán is szerelméről biztosította Lizát. „Odahúzott magához, és azt mondta: ’Sokkal jobban szeretlek, mint ahogy azt te gondolnád.’”
Szatmári Liza tudta, élete ezután más irányt fog venni. A barátságokba menekült, mert nem akart egyedül maradni. Továbbra is társasági ember maradt, összejárt a barátnőivel, és végül egy fogadott családja is lett, akik mellette álltak. Bár majdnem annyi időt élt özvegyen, mint házasként, férje iránt érzett szeretete nem kopott meg. „Gondolatban mindig ott van. Mindenben. Hogy mondjam neked? Nem tudtam elengedni. Nem is akarom, minek? A lelke itt van. Tudom, mire mit mondana. Mindig tudom. Meg is beszélek vele mindent” – mondta elcsukló hangon a Rádió Bézs videójában Szatmári Liza, aki hazaérve sosem felejtett el úgy köszönni: „Szerbusz, Szatyika, itthon vagyok”.
A színésznő férje minden ingóságát megőrizte, az íróasztalát is érintetlenül hagyta. Attól a papírtól sem vált meg, amin Szatmári István a 25. házassági évfordulójuk alkalmából üzent neki. Így szól: „Élet- és pályatársam, feleségem, lányom, anyám, családom, te egyedül mindenem. Köszönöm a 25 együtt töltött évet! 1950. március 8-1975. március 8. Szatyi.”
Kiemelt képek: Olajos Piroska/fotocentral.hu, Fortepan/Szalay Zoltán
