Három évvel ezelőtt beszéltünk utoljára, amikor megszületett a kisfia. Mi történt azóta?
Kiss Anna Laura: Kalandos három éven vagyunk túl. Voltak nehézségeink, szerencsére most olyan időszakom van, hogy azt mondhatom: minden rendben van, jó irányba megyek, megyünk. Hogy mi is történt velem, velünk? A kisfiunk születése után a párommal különváltak útjaink, nem azért, mintha nem szerettük volna egymást, más problémák merültek fel. Elmentünk párterápiára, ami részben segített, de nagyrészt saját magunknak köszönhetjük, hogy visszataláltunk egymáshoz. Nagyon szerettük egymást, ezért élt a vágy bennünk , hogy megmentsük a kapcsolatunkat. Utólag biztos vagyok benne: ahhoz, hogy Barnával újra egymásra találjunk, egy időre szét kellett mennünk.
Mik voltak az elmúlt három év nehézségei?
K. A. L.: Mielőtt megszületett a fiam, elképzeltem, milyen is lehet anyának és jó anyának lenni, de az álmok nem mindig találkoznak a valósággal. Dini születése után eleinte nehezen éltem meg, hogy gyökeresen megváltozott az életem. Tudtam, hogy így lesz, de más tudni, és más megélni. Elsődleges feladatom volt, hogy anyaként rátaláljak magamra. Hogy csak egy példát mondjak: amikor éjt nappallá téve otthon voltam Dinivel, előfordult, hogy vágyódtam a régi életem után, így pár órára elmentem otthonról, találkoztam a barátaimmal. Az első percben gondtalannak éreztem magam, a másodikban már úgy hiányzott a fiam, hogy majd beleőrültem. Rohantam hozzá haza. Természetesen ez a kezdeti félelmekkel, aggodalommal, kétségekkel, bizonytalansággal teli időszak hamar véget ért, most pedig már azt érzem, hogy életemben nem voltam még ilyen boldog, mint most a párommal, a fiammal, a családommal.
Mi lehet a kulcsa, a megoldása egy ilyen válságos időszaknak?
K. A. L.: Nagyon kell szeretni a másikat, nagyon kell egymásra figyelni, sokat kell beszélgetni. Ha feszültség van, ki kell várni, míg lenyugszik a másik, és csak utána megbeszélni. Szóval beszélni, figyelni, szeretni.
Párom, mindig azt mondja a fia édesapjára. Nem ment férjhez?
K. A. L.: Barna kétszer már megkérte a kezemet, szeretnék férjhez menni, de eddig mindig valami közbejött. Már tervezgetjük az esküvőnket, templomban szeretnénk kimondani a boldogító igent szűk családi körben, de azért utána legyen egy kicsi buli, kicsi lagzi.
Azért mennek templomba, mert szép szokás, vagy a hitük miatt?
K. A. L.: Játszom a Spiró György által írt Szappanopera című darabban, ez arról szól, hogy összeírják a háborúban meghurcolt zsidókat vagy a megölt zsidók hozzátartozóit, hogy kárpótlást fizessenek nekik. Járó Zsuzsa játssza az édesanyámat, a felmenőink miatt megilletné a kárpótlás, de magából kikelve közli, kikéri magának, hogy pénzzel akarják jóvátenni az elvett életet. Nem fogadja el a kárpótlást. Ez csak egy példa arra, hogy vajon hol volt Isten, amikor hatmillió zsidót elpusztítottak a koncentrációs táborokban… Egy másik példa, a Bibliában is benne van, hogy nincs büntető isten. De micsoda ellentmondás, ha nem megyek templomba, és nem gyónom meg a bűneimet, akkor megbüntet, és akár pokolra is kerülhetek… Én különös, sajátos kapcsolatot ápolok Istennel. A 92 éves nagymamám, Barika hagyományos értelemben vallásos, nem gondolkodott soha semmin, csak hitt Istenben, és vasárnaponként ott imádkozott a templomban. Szerintem a mi generációnk ebből a szempontból sokat változott. Mi picit színezünk, hozzáteszünk, elveszünk belőle, kérdezünk, válaszokat várunk.
Micsoda boldogság lehet, hogy a 92 éves nagymamája, Barika még önökkel van.
K. A. L.: A sors ajándéka. Szegénynek négy évvel ezelőtt volt egy sztrókja, a bal keze, a bal lába nem úgy működik, mint előtte, viszont nagy szerencse, hogy agyilag teljesen rendben van. Néha ugyan elfelejti a dolgokat, visszakérdez, de ez nem a sztrók, hanem a kora miatt van. Barika a példaképem, apukámnak, aki sajnos 17 éves koromban meghalt, mindig azt mondtam: „Olyan kötögetős nagymama szeretnék lenni, mint amilyen Barika.”
És ha már a nagymamájáról mesélt, kíváncsi lennék arra is, vajon milyen a hároméves Dini fia.
K. A. L.: Leginkább az apját látom benne, minden elfogulatlanság nélkül mondhatom, gyönyörű kisfiú, és már választékosan beszél. Ősszel megy oviba, és miután nagyon összenőttünk, az elszakadás nehéz lesz, biztos sokat sírok majd, de abban bízom, hogy Dini boldogan megy majd be a csoportjába. Azt látom rajta, hogy igényli a gyerektársaságot, így talán neki könnyebb lesz a leválás, mint nekem.
Kiemelt képek: Birton Szabolcs/fotocentral.hu, Archív
