Oly sok szép történt önnel az elmúlt években, évtizedekben, azzal vagy inkább a szomorúval kezdené?
Ungár Anikó: Kezdjük a rosszal, mert ami most a világban, például Izraelben történik, az nagyon megvisel és megérint. Ennek személyes oka van. Gyerekkoromban öt évig éltem ott. Ott jártam iskolába, ott vannak az egykori zsidó és palesztin osztálytársaim, a barátaim, a családom egy része. Gondolok rájuk, velük érzek, és hullatom miattuk és értük a könnyemet.
Hogy hogy élt Izraelben?
U. A.: Édesanyám osztrák állampolgár volt, ’38-ban, az Anschluss idején jött Ausztriából a szüleivel a magyar rokonokhoz, Magyarországra. Az ő családja a háború alatt kivándorolt Izraelbe, innen a kinti rokonság. Az édesanyámat a háború alatt elvitték koncentrációs táborba, de négy hónap után szerencsére jött a felszabadulás, és hazatért. Édesapám négy év munkaszolgálatból jött haza úgy, hogy a szombathelyi házukat kirabolva találta. Odaveszett a két nővére, az unokatestvérei, a szülei, a nagyszülei… Jött 1956, a forradalom, és az izraeli család hívott minket, hogy meneküljünk innen. Izrael olyan nekem, mint egy ékszerdoboz, amire az van ráírva: „Ungár Anikó gyerekkora.”
Ha ilyen jó volt Izraelben, miért jöttek haza?
U. A.: Honvágya volt az apukámnak. Honvágya volt egy olyan ország után, amelyiknek az akkori vezetése gyakorlatilag megölte a családját. Apukám soha nem mesélt ezekről, mert nem akarta újból és újból átélni. De szavak nélkül is, az életével tanított meg a túlélés tehetségre. Arra, hogy például nyelvtudás nélkül nem lehet boldogulni az életben. Ő úgy menekült meg a munkaszolgálatból, hogy nyolc nyelven, no nem beszélt tökéletesen, de képes volt blöffölni, így volt tolmács. Apu adta át nekem a bűvészet, a blöffölés, a varázslat, az illúzió tudását, szépségét, amiből aztán egész életemben éltem.
Érzi a fiában, Baronits Gáborban is, hogy a sejtjeiben, a génjeiben továbbviszi a nagyszülei nehéz sorsát?
U. A.: Gábor rendkívül érzékeny ember. Igen, viszi magában tovább, de szerencsére csak a jó dolgokat. Számára például óriásai érték az emberi kapcsolat. Nagyon komolyan veszi a barátságot, a szülői, gyermeki szeretetet. Gyakran előfordul, csak egy példa, hogy váratlanul beállít, azért, hogy egy percre megöleljen.
Gáborról mindig sokat mesél, de van négy úgymond örökbe fogadott, felnevelt gyereke is.
U. A.: Örökbe fogadott kettő, nekik sajnos fiatalon, 36 évesen súlyos betegségben hunyt el az édesanyjuk. A másik két nagyobb gyereknek más az édesanyjuk. Bár igaz, amikor megismertem a férjem, Ferenci Tibort, egyedül nevelte négyüket. Egyébként soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok szeretni gyerekeket, akiket nem én szültem. Az élet erre is megtanított, ezt az érzést talán a férjemnek köszönhetem.
19 évvel ezelőtt egy társaságban ismerkedtek össze Ferenci Tiborral. Mit talált benne vonzónak?
U. A.: Azt, ahogyan látta a világot, amiről és ahogyan beszélt. Szerény volt, holott rendkívül nagy tudású és okos ember. Sokat tanultam tőle, mellette úgy éreztem, megérkeztem.
Nem mindennapi történet, hogy egy apa egyedül neveljen négy gyereket. A férfiba vagy az apába szeretett bele?
U. A.: Erre konkrétan mondok egy példát. Még nem éltünk együtt Tiborral, amikor egyik este átmentem hozzá. A kicsik 3 és 5 évesek voltak, Tibor kinyitotta a kaput, és kikiáltott, hogy a fürdőszobában vannak. Bementem hozzájuk, ott térdelt a gyerekek előtt a fürdőkádnál, és játszott velük. Amikor lefektettük a gyerekeket, azt mondta: „Elég férfiatlan lehettem ott térdelve a gyerekekkel, nem?” Mondtam neki, ebbe is beleszerettem.
Nem lehetett könnyű a gyereknek, hogy az édesanyjuk helyett elfogadjanak egy vadidegen nőt.
U. A.: Tibor mesélte, amikor meghalt a gyerekek mamája, akkor másfél év után, vagy talán nem is telt el annyi idő, ott aludt nála a nagyobb, aki azt mondta: „Apu, most akkor te elmész, és keresel egy másik anyukát?” Tibor erre azt kérdezte: „Szeretnéd, jó lenne?” Igen, volt a válasz, mire Tibor tovább kérdezett: „És milyen legyen az anyuka?” „Két dolog fontos, hogy szeressen minket, és sose haljon meg” – volt a válasz.
Amikor összekötötték az életüket Tiborral, megkérdezte a fiát, mit szól hozzá?
U. A.: Amikor megismerte Tibort, még mielőtt összeköltöztünk volna, azt mondta: „Mama, látod, én ilyen férfit tudnék melletted elképzelni. Nagyon jó lenne.” Tizenöt éves volt akkor.
A rosszal, a szomorúval kezdtük, zárjuk a beszélgetést valami széppel, vidámmal.
U. A.: Boldog vagyok, mert a bűvészet után és mellett sok minden egyéb elfoglaltság is megtalált. Műsort vezetek a Bézs rádióban, színdarabokhoz jelmezt és díszletet tervezek. Azt gondolom, mivel ruhaipari végzettségem van, ezenkívül öt éven át divattervezője voltam egy cégnek, és volt egy üzletem a belvárosban, ahol a saját tervezésű ruháimat árultuk, van mindehhez érzékem, végzettségem, ízlésem, elképzelésem. Szóval attól eltekintve, ami a világban zajlik, kerek az életem.
Kiemelt kép: Archív
