Nóra lánya a The Voice egyik coacha, a másik lánya, Elektra versenyzett, sajnos kiesett. Nagyon sírt.
Papadimitriu Athina: Ameddig a műsor tart, nem akarok róla beszélni, de ha véget ér, esetleg elmondom az egészről a véleményem. Az, hogy Elektra sírt, természetes, érzékeny, mint az anyja, mély a lelke, mint nekem.
Az elmúlt majd’ hetven év alatt ön sok minden miatt hullatta a könnyeit. Emlékszik, mi volt az első nagy törés az életében?
P. A.: Az öcsém halála. 23 éves volt, a 6-os út 98-as kilométerkövénél szenvedett autóbalesetet. Nem ő vezetett, utas volt. A sofőr nekiment egy fának, Grigorisz fejét találta el a végzetes ütés. Hiszek abban, több kilépési pontunk van az életből, hogy aztán melyik lesz a végleges, azt nem mi döntjük el. Én, aki hiszek a számmisztikában, a jelekben, azt gondolom, nem lehet véletlen, hogy Elektra éppen ’98-ban született, és a második párommal, Gáborral a hatodik, de az első közös gyerekünk. Ebben a tesóm keze van, ő küldte nekem Elektrát. Egyébként nem hiszek a véletlenben, azt szoktam mondani, a véletlen nem más, mint az Isten inkognitóban.
Egy testvér elvesztése borzalmas, össze nem lehet hasonlítani egy válással, de tudom, az utóbbi is nagyon megviselte, annak ellenére, hogy ön lépett ki a kapcsolatából. Ha újra kezdené, lehet, hogy nem tenné meg?
P. A.: Egyet mindjárt leszögezek, sem Trokán Péterrel, sem Magyar Gáborral nem voltunk házasok, bár mindkét kapcsolatomra úgy tekintek, mint házasság. Arra, amit kérdezett, nem tudok jól válaszolni, mert ha nem megyünk külön Péterrel, és nem költözöm Gáborhoz, nem születik meg Elektra. A mi kapcsoltunk Péterrel mindig nagyon jó volt, ő fantasztikus társam volt, a lányaink csodálatos édesapja, jól működtünk eleinte ketten, majd a lányok születése után négyen együtt. Aztán jött egy villámcsapás, beleszerettem Gáborba. Azt gondoltam, de Péter is, hogy elmúlik a szerelem, és helyreáll a családi életünk. Nem állt helyre semmi. Ahogy mondani szokták, a szívnek nem lehet parancsolni. Elköltöztem otthonról, a lányok maradtak Péterrel, azt gondoltam ugyanis, elég, hogy én borítok, a lányokat semmiképpen nem akartam annak kitenni, hogy elszakítom őket az édesapjuktól. Örök életre hálás leszek Péternek, hogy ezek után nem tiltotta el őket tőlem, hogy soha egy rossz szót nem mondott rám, és a három lány testvérként nőhetett fel. Pedig egészen biztos, nagyon mély sebet ejtettem rajta. Péterrel akkor is és azóta is jóban vagyunk, van egy közös unokánk, ami még inkább összetart minket. Előfordul, amikor színház után nem tudok hazamenni Tahitótfaluba, nem probléma, nála alszom Budapesten… Ki hitte volna, hogy ilyen jó lesz a kapcsolatunk, amikor megismerkedtünk a kecskeméti színházban, kifejezetten nem volt szimpatikus, olyan nagy arcnak gondoltam. Aztán megismertem, és rájöttem, hamis ez a kép.
Az ön szülei ötven éven át jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, még a válás gondolatát sem ismerték.
P. A.: Én a válásellenesség mintapéldánya voltam. Amikor megláttam vasárnap egy apukát a gyerekével kettesben ebédelni egy étteremben, arra gondoltam, biztos elvált ez az ember, és már majdnem elbőgtem magam. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, ami történt, annak ellenére, hogy tudom, ennek így kellett történnie.
Úgy tettem fel a kérdést, nem bánta-e meg, hogy elváltak az útjaik Péterrel, de most azt kérdezem, lát-e esélyt arra, hogy újra együtt éljenek, együtt öregedjenek meg.
P. A.: De hát már öregek vagyunk! Én lassan hetven leszek, Péter hetvenhét éves elmúlt. Hogy újból egy család legyünk? Jóban vagyunk, de én mentem el tőle, hogy jövök én most ahhoz, hogy azt kérjem tőle, fogadj vissza.
Hetvenéves lesz, milyennek látja magát, amikor tükörbe néz?
P. A.: Amikor fiatal lány voltam, nem tartottam magam szépnek, inkább ritka egzotikumnak gondoltam magam. Amikor manapság ránézek az akkori fényképemre, felsóhajtok: „Anyám, milyen gyönyörű lány voltam!” Most milyennek látom magam? Inkább arra válaszolok, hogyan érzem magam. Mint egy negyvenéves. Fáradhatatlan vagyok, imádok dolgozni, van is bőségesen munkám, lovagolok, vidéken élek, a Duna-kanyarban, a természetből és az állatainkból rengeteg erőt, energiát merítek. És ami a legfontosabb, amikor reggel fölkelek, kipattanok az ágyból, mert nem fáj semmim, és estig meg nem állok, egy percre le nem ülök. A széket szinte nem is ismerem. Nem járok orvoshoz, na de kozmetikushoz se, mert nincs miért, szóval remekül érzem magam, jól vagyok.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel/fotocentral.hu
