Amikor a Nemzeti Színház igazgatója felhívta telefonon Udvaros Dorottyát, és közölte vele, őt választották meg a Nemzet Színészévé, örömében felkiáltott. Szíve mélyén reménykedett, hogy ő kapja az elismerést, de azt is tudta, a felmerülő nevek éppoly érdemesek a kitüntetett címre, mint ő.
Így méltatta őt népszerű pályatársa, Lázár Kati: „Nem is annyira Dorottyáról, hanem Dorottya kapcsán beszélnék valamiről, a női irigységről. Azt hiszem, sokáig kísért Dorottyával kapcsolatosan valamiféle féltékenység, sötét, rossz érzés, hogy neki minden olyan könnyen megy, olyan szerencsés. ’73-ban találkoztunk először, a 25. Színház stúdiójában, nagyon helyes kislány volt. (…) Felrémlik egy másik kép: Csiszár Imre rendezett egy Shakespeare-darabot sok fiatal főiskolással: Őze, Csurka, Jordán… Dorottya is ott volt, statisztált. Huszonöt éves voltam akkor, és ott volt a kedvesem is. Emlékszem, ahogy ott áll Dorottya, és az összes férfi őt nézi, nézik, mennyire gyönyörű. Olyan irigység fogott el… De el voltam telve azzal a tudattal, hogy nem baj, én színész vagyok, belőle meg ki tudja, mi lesz, ha elvégzi a főiskolát. (Nehogy már azt higgye a szakma, hogy azért, mert szép, tehetséges is.) Aztán lement Szolnokra, én pedig megnéztem őt a Tangóban. Nemhogy gyönyörű volt, tüneményes! Akkor meg azt gondoltam: fiatal még, könnyű ilyenkor tüneményesnek lenni, hisz még nincsenek komplexusok, gátlások… Szerettem volna őt kevesebbnek látni. Múltak az évek… (…)
Az Új Színházban a Jóembert keresünk-et próbáltuk, és az egy nagyon nehéz időszak volt az életemben. Depressziós voltam, fáradt, rosszkedvű… El is került mindenki. A premierre már az egész társulattal haragban voltam, Dorottyával is. A bemutatókor mégis írt egy kis lapot: ’Kati, mindig nagy öröm, ha veled játszhatom.’ Ez helyrerakott, de ismét ott volt bennem a tanácstalanság: honnan van ennyi ereje, hogyan képes annyi mindent adni? És egyszer csak ott volt az ominózus Ritter, Dene, Voss. Kezdődtek az elemzőpróbák, asztaloknál ültünk, hol kinn, a tónál, hol valamelyik pici kis emeleti helyiségben a Bárkán, és beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk. Fokról fokra döbbentem rá, hogy úgy éltem le több mint két évtizedet, hogy nem láttam, milyen értékes, drága, vagány, jószívű, öntudatos, felnőtt nő. Nagyon szeretem őt, és nagyon szeretem az előadást, azt, ahogyan érezzük a másikat, egymást előadás közben. Dorottya is emberből van, ugyanolyan problémákkal küszködik, mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy ő felül bír ezeken emelkedni. Egy királynő. Azt hiszem, ha minden ember úgy viszonyulna a többiekhez, akiket nem ismer, mint ahogyan én Dorottyához viszonyulok most, hogy megismertem, akkor sokkal boldogabb és teljesebb életet élhetnénk egymással” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
