Régóta ismerjük egymást, de csak most tudtam meg, eredetileg nem Szinetárnak, hanem Révésznek hívják.
Szinetár Miklós: Apám és anyám egy házban laktak, halálosan egymásba szerettek. Igen ám, de anyámék szegények voltak, pincelakásban éltek, apámék voltak a háziurak, akik természetesen ellenezték ezt a szerelmet, majd a házasságot. A szüleim a házasságkötésük után egy ideig harmóniában éltek, de miután apámat nem vették fel Pesten az orvosi egyetemre, elment Pécsre tanulni. Az anyám ezen felháborodott, hogy itt hagyja őt, ebből rengeteg konfliktusuk volt, summa summarum, elváltak. Apám újra nősült, de úgy hozta az élet, hogy a szerelem a szüleim között nem múlt el, így fogantam meg én. Apám négyéves koromban végül a nevére vett.
Van a könyvében egy fejezet, érdekes a címe: ágy alatt a kórházban.
Sz. M.: 1945-ben az úgynevezett nemzeti segélyprogrammal a háborúban legyengült, lefogyott gyerekeket elvittek felhizlalni egy kis faluba, Nagyhalászba. Engem is. A mennyországban éreztem ott magam, olyan jók, kedvesek voltak hozzánk, hozzám az emberek. Igen ám, csakhogy a zsúfolt vonaton, amin utaztunk, mindenki tetves lett, én pedig két hét után tífuszos. Elvesztettem az eszméletemet, így bekerültem a nyíregyházi kórházba. A kórteremben rajtam kívül még két csendőr volt, akik megállás nélkül arról beszéltek, hogy az anyjukat ezeknek a kurva zsidóknak, ha visszajönnek a németek, akkor remélik, lelövik őket. Zsidó gyerekként annyira féltem, hogy lemásztam az ágy alá, és ott aludtam.
Gyerekként nagy szegénységben éltek, aztán jött a háború. Ilyen körülmények között honnan tudta, hogy mi szeretne lenni?
Sz. M.: Fogalmam sem volt róla, de azt szoktam mondani, nagyon is elégedett vagyok azzal, amit elértem. Elégedett vagyok, mert nagyon sok mindenre nem vágytam, például luxuscikkekre, mert tudtam, ezek elérhetetlenek számomra. Viszont amire elérhető volt, azt megteremtettem magamnak. Például szép lakást, amiben télen van fűtés, nyáron hűtés, fontos volt mindig, hogy rendesen tudjak étkezni, legyen autóm, de az se legyen luxus, nagyon igénylem, hogy nyaralhassak, utazhassak… Ez mind megvolt, szóval jól éltem.
Huszonéves kora óta minden tekintetben sikeres ember, a munkájában, a magánéletében. Voltak nehéz, kritikus időszakai is?
Sz. M.: Hogyne lettek volna, nehéz lenne most ezeket felsorolni. De egyet biztosan tudok, ahol vezető voltam, Operaház, Operettszínház, Magyar Televízió, ha ma bemegyek a régi munkahelyeimre, nagyon nagy szeretettel fogadnak. Ebből kifolyólag én mindig úgy fogtam fel, igen, vezető vagyok, de nem nekem tesznek ezzel szívességet, hanem én teszek szívességet. Ez őrült különbség.
Otthon ki a főnök?
Sz. M.: Mind a ketten másban vagyunk jók. Van, amiben én vagyok a főnök, van, amiben Ildikó. Olyan is van, amiben én nagyon béna vagyok, és pontosan tudom, a feleségem nélkül reménytelen lenne az életem. A színházhoz egyformán értünk, de megtanultam Ádám Ottó rendezőtől, a színház nagyon fontos, de azért nem annyira fontos. Az élet a legfontosabb.
A gyerekneveléshez ki értett, ért jobban?
Sz. M.: Tíz év felett már én is jó vagyok, akkor, amikor már lehet a gyerekekkel beszélgetni. Csodálva nézem a vejemet, Makranczi Zalánt, hogy az unokámmal mennyit foglalkozik, erre én képtelen voltam.
A lányáról, Dóriról és az ő családjáról sok szó esik, de az előző házasságából van egy fia is. Róla kevesebb.
Sz. M.: Nagyon szeretem, remek ember, tehetséges fiú. Amíg itthon élt, filmeket csinált, sikeres volt, csak hát jött a rendszerváltás, és ma már pénzt kapni egy filmhez szinte lehetetlenség. Elmúlt ötvenöt éves, amikor elköltözött Thaiföldre, és azóta ott él.
A filmekről jut eszembe, napokban olvastam a hírt, hogy Andy Vajna Los Angeles-i sírjánál négy éve, amióta meghalt, egy lélek nem járt. Az ottani temetőőr mesélte.
Sz. M.: Ehhez én nem tudok hozzászólni, azt viszont tudom, én nem kívánom, hogy engem eltemessenek, azt kértem a családomtól, hogy a hamvaimat szórják a Dunába. Imádom a Dunát.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
