Színházban gyakran hallom, főleg idősebb nézőktől, „ez a Zsuzsika milyen tehetséges!” Ahogy azt mondják: „Zsuzsika”, abból érződik a szeretet.
Járó Zsuzsa: Ennek nagyon örülök, mert azt gondolom magamról, nem vagyok a közönség kedvence, mert elsőre nem vagyok szimpatikus ember. De azt is tudom, ha megismernek, megszeretnek.
Én az első pillanatban a szívembe fogadtam.
J. Zs.: Ennek örülök, mert szerintem kedves vagyok, de leginkább önazonos. Soha nem játszom meg magam, ha rosszkedvem van, akkor nem mutatom azt, hogy jókedvem van. Ha valamiről megvan a véleményem, akkor azt általában elmondom, vagy kiül az arcomra. Nem akarok más lenni, mint ami vagyok. Én így érzem jól magam, így tudok létezni a világban.
Ezt az önazonosságot vidékről hozta?
J. Zs.: Tizenhat éves koromig éltem Újfehértón, ott kezdtem el a gimnáziumot, illetve ott is fejeztem be magántanulóként. Hogy miért lettem magántanuló? Gyerekkorom óta érdekelt a színház, amikor megtudtam, hogy Verebes István lett a nyíregyházi színház igazgatója, felhívtam, és azt mondtam neki: „Járó Zsuzsa vagyok, újfehértói gimnazista, szeretnék a színházban dolgozni, vagy az ottani stúdióban tanulni.” Először bekerültem a diákszínjátszó szakkörbe, majd egy év múlva felvettek a stúdióba, majd bekerültem egy darabba, A vörös postakocsiba. Nem volt időm iskolába járni, ezért lettem magántanuló.
Többször felvételizett a Színművészeti Egyetemre, és végül felvették. Hogy viselte, illetve hogy viseli a kudarcot?
J. Zs.: Ha történik velem valami rossz, az első reakcióm az iszonyatos elkeseredés, összeomlás, depresszió. Sajnálom magam, sírok, meg akarok halni, azt érzem, senki nem szeret, sehova nem tart az életem, nincs értelme élnem. Ez tart egy-két napig, aztán valahogyan mindig összeszedem magam, és talpra állok. Elég erős nő vagyok, és igyekszem minden bajból kihúzni magam, mert azt gondolom, bármire képes vagyok, és egyszer csak úgyis eljön az én időm.
Március 15-én volt a születésnapja, negyvenen túl van. Hogy tervezi a jövőt?
J. Zs.: Nagy változások előtt állok, azon töröm a fejem, hogy vidékre költözöm, szeretnék egy kis házat kerttel. Szeretek kertészkedni, növényeket ültetni, a madarakat hallgatni, és nézni a virágokat, ahogy kinyílnak… Tízévesen mindenáron színésznő akartam lenni, a Vígszínház nagyszínpadán állni, most már nem vagyok biztos benne, hogy életem végéig színész akarok lenni.
Mi lehetne még, ha nem színész?
J. Zs.: Szakács, az öcsém is az. Szeretek főzni, tudok is, szeretek vendégül látni embereket. Nálam mindig hatalmas a vendégség, nagy trakták, több napig tartó bulik vannak.
Mit szól ehhez a „bulis” élethez a 12 éves lánya és az édesapja, Schruff Milán?
J. Zs.: Milánnal tíz évig voltunk egy pár, öt éve vagyunk külön, de jóban vagyunk, egy színházban játszunk, együtt neveljük a gyerekünket. A lányommal kettesben maradtunk, ő pedig szereti ezt a nagy nyüzsgést, főleg akkor, amikor a kortársai is ott vannak. Egyébként én magam vagyok ellentmondásban önmagammal, egyrészről szeretem a sok embert, a sok barátot körülöttem, másrészről viszont magamnak való vagyok. Szeretek egyedül lenni, begubózni, csak a saját szabályaimat követni, nem nagyon szeretek alkalmazkodni, legfőképpen nem egy férfihoz.
Akkor ettől kezdve egyedül, társ nélkül éli majd le az életét?
J. Zs.: Nem tudom, de sokat gondolkodom azon, hogyan tovább. Most jól érzem magam így, egyelőre nem hiányzik a férfi energia, ha nagyon akarnám, lenne, de egyelőre nem akarom.
Beszélgetés közben végig azt figyelem, ahogy folyamatosan elemzi magát. Nem jár pszichológushoz?
J. Zs.: 28-29 éves koromban szorongós voltam, folyamatosan azt képzeltem, hogy mindenféle rákom van, nyelv, bőr, agy, egy idő után már nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meg fogok halni. Minden héten orvosnál voltam, aztán ehhez jöttek a pánikrohamok is. A Különóra című előadás közben, amiben Gálffi Lászlóval játszottunk együtt, konkrétan a színpad kellős közepén, előadás közben kaptam rohamot. Lezsibbadt a karom, nem tudtam beszélni, Laci segített át ezen az egészen. Utána mentem el pszichológushoz. Egyszer. De sokat beszéltem neki magamról, ő pedig a végén azt mondta, jól látom, jól elemzem magam, pontosan tudom, mit kellene csinálnom. Kaptam tőle otthoni feladatokat, és gyakorlatilag elmúltak a rohamaim. És akkor lettek a macskáim, mert azt éreztem, túl sokat foglalkozom magammal, ez a legnagyobb baj. Hazamegyek, szorongok, hogy lesz-e munkám, lesz-e pénzem…
Most már biztonságban érzi magát?
J. Zs.: Sokat dolgozom, egyik munka jön a másik után, van egy kis megtakarításom is. Ha megszorulok, a szüleim segítenek, szóval nincs okom panaszra, jól vagyok ma már.
Ha már munka, nagy sikerrel vetítik a mozik a Hat hét című filmet. Örökbefogadásról szól, főszerepet, egy anyát játszik benne. Megnézte a lánya is a filmet?
J. Zs.: Megnézte, bár a témája nagyon nehéz, nem neki való. Így ő inkább azzal volt elfoglalva, én hogy nézek ki, hogy beszélek, miért vagyok ilyen undok a gyerekemmel, miért iszom? Egyébként az életben sincs ez másként, Juli kiskamasz, szerinte minden, amit csinálok, ciki. Ahogyan öltözködöm, ahogyan beszélek, hogy rapzenét hallgatok, hogy úgy érkezem meg sokszor az iskola elé, hogy bömböl a rádió, tehát nem vagyok egy átlagos anyuka. Neki ez nem jó, pedig az osztálytársai ezt nagyon szeretik bennem. Azt persze a lányom is imádja, amikor a tizennégy osztálytársát meghívom hozzánk kerti bulira, pizzát sütök nekik, ilyenkor persze nem vagyok ciki… Julival imádjuk egymást, a kamaszkor pedig ilyen, ha elmúlik, a konfliktusok is elmúlnak. Remélem.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
