Amikor beszállt a politikába, mindenki elcsodálkozott, mit keres a kvízmester ezen az ingoványos területen.
Vágó István: Engem a rendszerváltás előtt is érdekeltek, izgattak a közéleti dolgok, 1990-ben együtt kampányoltam Pető Ivánnal, Deutsch Tamással, és Orbán Viktorral is, mert ő is a mi liberális köreinkhez tartozott. Egyébként én életemben először azt, hogy ellenzék, az apámtól hallottam, és Mikszáthnál olvastam.
Tudomásom szerint az édesapja ifjúkorában pap akart lenni.
V. I.: Az apai nagymamám bigott katolikus asszony volt, úgy nevelte a fiát, hogy akár pap is lehet majd belőle. Ezt folyton mondogatta is apámnak, így bizonyára megfordult a fejében, de aztán nem lett pap. Már csak azért sem, mert ateista volt, ahogy én is.
Csókay András idegsebész főorvos jut az eszembe, és az ő hite. Amikor szétválasztotta a sziámi ikreket, előtte közös imára hívta a világ népét. A műtét sikerült.
V. I.: Szerintem olyan nincs, hogy hiszek benne, vagy nem hiszek. Ilyenkor egy szkeptikus, mint én, a következőt mondja. Nézzük meg, voltak-e erre vonatkozó felmérések, megvizsgálta-e ezt valaki tudományos módszerekkel, hogy van-e hatása az imának. Ha az a válasz, hogy igen, akkor ez nem hit, hanem a tudomány. Mondok egy érdekes példát. Angliában volt egy kutatás, amelyet az angol szkeptikusok végeztek. Minden mozielőadás az angol himnusszal kezdődött vagy fejeződött be. Olyankor imádkoztak a királynő, a királyi család egészségéért. Majd megnézték a királyi családban előfordult betegségeket, szembeállítva a lakossági átlaggal, és semmi különbség sem volt.
Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni, így inkább visszatérek a családjára. Az édesapjáról mesélt, őt nem ismertem, az édesanyját viszont igen. Többször beszélgettünk, tudom, megjárta Auschwitzot.
V. I.: Később kikeresztelkedett, mert gesztust akart gyakorolni az apám szüleinek. Egyébként anyám nekem néha mesélt arról, hogy mi történt vele, és egyszer nyilvánosan egy vidéki gimnázium történelemóráján is.
Volt idő, amikor azt gondoltam Vágó Istvánról, túlságosan racionális. A szíve helyén is ész van, de most úgy látom, mintha ez mára kicsit változott volna.
V. I.: Jól látja, kezdek szentimentális lenni, előfordul, hogy még a könnyek is megjelennek a szememben. Most többször, mint korábban.
Ha már a szüleiről esett szó, fontos, hogy az ember ismerje a felmenői történetét?
V. I.: Nem, és nem is igen érdekel. A baráti körömben van olyan, akit izgat, honnan jött, mi dolga ezen a világon annak tükrében, hogy kik voltak a felmenői. Én úgy gondolom, de lehet, hogy ebben nincs igazam, ennek kevés köze van ahhoz, én mit gondolok a világról, és mi dolgom van itt, a földön. Hiszek a kulturális hagyományokban, abban, hogy ide születtem Magyarországra, magyarul gondolkodom, a magyar nyelv, a magyar történelem szerelmese vagyok. Szerintem ez sokkal fontosabb, mint az, hogy kik voltak a felmenőim.
Ha a genetikai örökségét nézzük, akkor milyen hosszú életre számíthat?
V. I.: Apámat már túléltem, anyám szép hosszú kort ért meg, kilencvenegy éves volt, amikor elment. Hogy aztán melyik lesz bennem a domináns, az anyai ág vagy az apai, azt majd megmondom a végén.
Fél a haláltól?
V. I.: Attól én sose féltem, most sem, a betegségtől viszont félek. Inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy mennyire lehetek még hasznos a szűkebb és tágabb környezetem számára.
A felesége, Judit mit mond?
V. I.: Egyelőre még én hozom és én viszem ki a szemetet. Kamerák előtt kétszer főztem, de nem tudok főzni, takarítanom sem kell, bár a morzsát a morzsaporszívóval összeszedem néha az asztalról.
Rendmániás?
V. I.: Kicsit, de azért ezt nem nevezném mániának. Szeretem, ha rendben vannak körülöttem a dolgok, kuplerájban nem tudnék élni és dolgozni. A könyvtárszobában például behunyt szemmel mindent megtalálok. Műfajok szerint, ABC-sorrendben vannak a könyveim.
Mintha kicsit elkényeztette volna a felesége.
V. I.: Nem kicsit, nagyon. Szerintem harmonikusan, szépen élünk, mindenkinek megvan a dolga otthon.
Mióta is vannak együtt Judittal?
V. I.: Jaj istenem, számítsuk csak ki! 1979-ben kötöttük össze az életünket, ez azóta tart, az mennyi is? Negyven valahány. Egyébként amióta politikus lettem, nem szívesen beszélek a magánéletemről, a családomról. Arról nem is szólva, hogy én már egy idősebb korosztályhoz tartozom, nem tudom, mennyire rokonszenves az embereknek, hogy egy öregember arról mesél, milyen jó is ez az élet, a házasság, a gyerek, az unoka…
Azt azért megkérdezhetem, hogy van Péter fia és az unokája?
V. I.: Igen. Jól vannak mind a ketten.
Bővebben…
V. I.: Az unokám mindjárt hatéves lesz, nemsokára iskolába megy, és belépett a „miért-korszak”-ba, amit én nagyon élvezek. A kérdései nagyon jók, olyanokat kérdez például, hogy miért vannak az égen csillagok, miért folyik a víz a csapból… Őt ezek tényleg érdeklik, és én igyekszem mindenre válaszolni. A gyerekek ebben a korban nagyon kíváncsiak, és a kíváncsi embernél nincs vonzóbb.
Volt olyan kérdés, amire nem tudta a választ?
V. I.: Most hirtelen nem tudok ilyet felidézni, de ha megkérdezi majd kicsit később, hogy mi az élet értelme, arra nehezebben tudok majd válaszolni, az biztos.
Közel tíz nyelven beszél, így nyelvi akadály nem lett volna, hogy külföldön éljen, dolgozzon. Ez soha nem jutott eszébe?
V. I.: Soha. Engem hamar felvettek az egyetemre, utána jó állásom volt, jól kerestem. Hálás vagyok azért, hogy részese lehettem a rendszerváltásnak, még videóra is felvettem, amikor a gyermekemet, aki ’89-ben volt 9 éves, arra figyelmeztetem, hogy most mindent figyeljen, mert történelmet élünk. És ez így is volt, és én ezt nagyon élveztem. Az, hogy az ember megél egy történelmi változást, és azt nyomon követheti a sajtóban, a társadalom különböző szeleteiben, hatalmas élmény.
Beszéltünk a halálról, lenne olyan, akitől, mondjuk, a halálos ágyán bocsánatot kérne? Akit megbántott, vagy akire megsértődött?
V. I.: Az a baj, hogy én nem vagyok megbocsátó típus. Engem elég egyszer megsérteni, és úgy maradok. Hogy miért, nem tudom, azt viszont tudom, ezen már nem tudok változtatni. Lehet, nem is akarok.
Miért nem megy pszichológushoz, hogy segítsen ezt a rossz tulajdonságát leküzdeni?
V. I.: Biztos, hogy ez rossz tulajdonság? De ne menjünk ebbe bele, viszont elmesélek egy történetet. A nagybátyámnak egyszer azt tanácsolták, menjen el pszichológushoz, mire ő azt mondta: „Én többet tudok magamról, mint a szakember, okosabb vagyok, mint a pszichológus.” Ezzel persze teljesen nem értek egyet, de van benne igazság. Én nem pszichológusnál, hanem pszichiáternél jártam, mégpedig Mamagésával. Együtt mentünk, hogy kipróbáljuk a hipnózist. Őt sikerült hipnotizálni, engem nem, mert úgy idegesített a pali, hogy a hátamon a szőr felállt. Nagyon szerettem volna átélni a hipnózis érzését, nem sikerült, mert nyilván volt bennem egy nagyfokú ellenkezés.
Állandóan kontroll alatt tartja magát?
V. I.: Az a gyanúm, hogy igen.
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
