Isten éltesse sokáig! Van kedve végigpörgetni, milyen is volt az elmúlt nyolcvan év?
Esztergályos Cecília: Nekem mindenhez van kedvem. De mit is mondhatnék? Volt sok jó benne, volt sok rossz évem, még a pokolban is megmártóztam… Nagy tanulság, ha az ember nem fogadja el az életét olyannak, amilyen, akkor útitársa lesz a boldogtalanság, az elégedetlenség. Ebbe a hibába soha nem estem bele.
Ha már születésnap, tud valamit a születése történetéről?
E. C.: Nemrégiben az uram megtalálta az édesanyám 1943-as naptárát. Ebben volt benne, hogy január 26-án, 11 óra 55 perckor világra jött Cilike. Elájultam, mert addig nem tudtam, hány órakor születtem. Belegondoltam, Magyarországon még nem volt háború, de körülöttünk mindenütt, és az én zseniális mamám mindenen felülkerekedve boldogan vállalt gyereket, gyerekeket. Fényképészszalonja volt, amit aztán elvettek. Okos, nálam sokkal okosabb asszony volt.
Az édesapja orvos volt…
E. C.: Ha már háborúnál tartunk, a hivatásánál fogva, katonaorvosként rengeteg embernek segített. Bújtatta őket, hamis diagnózist állított ki, csakhogy kórházba küldhessen üldözötteket, munkaszolgálatosokat. Vas István író, az Azután 2. című könyvében írt is az édesapámról, arról, hogy neki köszönheti, hogy még él. Emlékszem, amikor a papa hazajött a rendelőjéből, a mamám mindig megkérdezte: „Karcsikám, milyen napod volt?” Mire azt válaszolta: „Segítettem, segítettem!”
Ki ért meg a családjában ilyen szép kort?
E. C.: A nagymamám 93 éves korában halt meg. A háta mögött őrmesternek szólítottuk. Nagyon édes, de kemény asszony volt. Az élet megkeményítette. Az első világháborúban halt meg a férje, a másodikban a fia, csak egy lánya maradt, az én mamám.
Azt, hogy milyen a színpadon, a filmekben, tudjuk, de milyen otthon feleségként, háziasszonyként?
E. C.: Csodálatos. Mosok, takarítok, főzök… Hogy az utóbbit hogyan, az más kérdés. Nemrégiben a fasírthoz krumplipürét készítettem, de olyan sok aludttejet tettem hozzá, hogy ehetetlen lett, ki kellett dobnom. Semmi baj, gondoltam, főztem ki rizst, csináltam hozzá szaftot, gondoltam, a fasírt száraz rizzsel biztos halál, de így jó volt. Nem esek kétségbe, ha valamit elrontok.
Kitől tanult főzni?
E. C.: Senkitől, hisz 8 és fél éves koromtól én soha nem voltam otthon. Reggel elmentem a Balettintézetbe, késő este 10 órakor jöttek értem a szüleim, és vittek haza. Nagy álmom és vágyam volt, hogy balett-táncos legyek, de aztán jött az Oscar-díjas rendező, Szabó István. Rám talált, elkezdtem forgatni. Akkor aztán elhatároztam, hogy ezt szakmát is megtanulom. Felhagytam a balettel, és elmentem a Színművészeti Főiskolára tanulni.
Ha döntenie kell, a szívére vagy az eszére hallgat?
E. C.: A szívemre.
Akkor is, amikor hatszor férjhez ment?
E. C.: Mit gondol, a pénztárcájukban kutakodtam?! Drága egyetlenem, én mindegyik férjemet nagyon szerettem. Egy percig nem gondolkodtam azon, hogy hozzámenjek például egy taxisofőrhöz, pedig alig volt pénze. Anyagilag nekem kellett őt segítenem. Sőt miután gyönyörű hangja volt, abban is ludas voltam, hogy bekerüljön az Operába, és kisebb szólókat énekelhessen.
Melyik férje segített az ön előbbre jutását?
E. C.: A szereposztó dívány nem az én világom volt, olyan soha nem fordult elő, hogy főrendező vagy igazgató szerepeljen a szerelmi repertoáromban. Az urammal, Fonyódi Péterrel majd’ negyven éve élünk együtt, és ha rajtam múlik, ez már halálomig így is marad.
Még mindig sokat dolgozik, mi hajtja?
E. C.: Amikor este játszom, általában nappal rosszul vagyok. Mondom is magamnak, „Cilike, bolond vagy, hogy még mindig nem hagyod abba?!” Aztán este előadás, a szűnni nem akaró taps után hazamegyek, új erőre kapok, és akkor rádöbbenek, engem ez éltet. Meghalnék, ha nem játszhatnék. Január elsején kétszer is felléptem a Mága-koncerten, nem egyedül, négy Kossuth-díjassal együtt, Molnár Piroskával, Balázs Péterrel, Lukács Sanyival, Bodrogi Gyulával. Két előadás volt, délután és este, kétszer 13 ezer ember tapsolt, éljenzett. Ez nekem olyan volt, mint másnak az orvosság.
Mit énekelt?
E. C.: Hat házassággal a hátam mögött mi mást énekelhettem, mint a Csárdáskirálynőből a Hajmási Pétert. A szerelemnek boldogság a vége, a szerelemért hűség jár cserébe…
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
