Rendkívüli adottságú színésznő volt. „Szinte nem is tudok hozzá hasonló embert említeni, aki ilyen odaadással, alázattal, humorral és vagánysággal, ilyen mélyről feltörő örömmel, és ilyen mélyen gyökerező fájdalmakkal játszott. Még a lábujjai is kapaszkodtak a színpad deszkáiba, még a haja is tele volt energiával. Ezt az egész pici-pici nőt hatalmas energiamező vette körül. Csodálatos volt vele játszani. Szinte nem kellett csinálnom semmit. Tényleg elég volt mélyen a szemébe nézni. Mellette olyan állapotba kerültem, amilyenbe annak a figurának abban a helyzetben lennie kellett.”
„Mindenkihez volt egy kedves szava”
Közös előadásaik közül a Téli rege áll az első helyen. És nem azért, mert az volt az első színpadi találkozásuk. „Abból őrzöm talán a legmélyebb pillanatot, amely hozzá köt. Ahogy jött felém a színpadon… Pár másodperc volt csupán, mégis végtelenül hosszúnak tűnt. De lezajlott benne egy élet. Az alatt a pár másodperc alatt egy egész élet. Ilyen sűrűségű színpadi jelenléttel akkor találkoztam először. A kettőnk között megfeszülő színpadi szál, hogy én az ő lánya vagyok, akiről azt hitte, meghalt, kivételesen erős színpadi fénytörésbe helyezte számomra azt a pillanatot.”
Udvaros Dorottya édesanyja, Dévay Camilla is rendkívüli tehetségű színésznő volt, de egészen más típus, mint Törőcsik Mari. „Anyám sokkal drámaibban élte meg a pályát, mint Mari. Ő minden előadáshoz drámaian viszonyult. Mari sokkal játékosabb és könnyedebb volt. Ő úgy közlekedett a színfalak mögött, mint egy clown. Közben mindenkire odafigyelt, akinek köze volt a produkcióhoz. Mindenkihez volt egy kedves szava. Minden pillanata arról árulkodott, hogy azt is észrevette, ami a folyosón történt. Egy nagy szerep eljátszása után egy nagy színésztől ezt nem várhatja el senki. Neki ez is a lényéből fakadt. Mindenkire kíváncsi volt, akivel dolgozott. Odaadó tisztelettel fordult felé. Pajkosan várta, hogy akkor mi lesz a játék. Minden művész lételeme a kíváncsiság. Nyitottan figyeli, mi zajlik körülötte. Marinak ez minden porcikájában benne volt.”
„Maga volt a nőiesség”
Hogy emberi és művészi nagysága mellett mit szeretett Udvaros Dorottya Törőcsik Mariban? Hogy mit lesett el apró szokásaiból? „Mindent a legegyszerűbben csinált. Öltözni is a lehető legegyszerűbben öltözött. Hagyta, hogy besüssék a kis haját, felrakott egy kis alapozót, de a szemét nem nagyon festette. Anyukám a halántékáig húzta a tusvonalat. Mari nem. Ő így érezte jól magát. Fizikai adottságait tekintve nem az a típusú nő volt, aki dús keblekkel, hangsúlyos csípővel, hatalmas hajzuhataggal, nagy szempárral hódított. Neki a szája és a lába volt gyönyörű. De a részletek önmagukban semmit nem számítanak. Semmit! Az a kis hangocskája sem. Vagy a vékony testecskéje. És mégis maga volt a nőiesség. Volt, hogy farmerben, fehér tornacipőben robogott be a színházba, mint egy imádni való bakfis. Soha semmit nem akart ráaggatni a természetes szépségére. Nem is értem, manapság miért nem ez az etalon? Pedig milyen izgalmas! Remélem, visszajön még a divatba. Mari mellett én már a Koldusopera Pollyjaként sem mertem műszempillát ragasztani. Eszembe sem jutott. Jött kócosan egy kopott boával, és csak úgy sugárzott!”
Egyvalamit sajnál csupán. Hogy nem játszottak együtt többet. Valahogy így alakult az életük. Pedig a közös munka mindig olyan volt számára, mint egy szakmai vérátömlesztés. „Mari mellett az ember kénytelen volt visszalépni a kezdetekhez, az alapokhoz, és újra gondolni önmagát. Ezt nem feltétlenül teszi meg az ember minden helyzetben. Ő ezt hozta elő belőlem újra és újra. Ma sem megy a fejembe, hogyan tudott olyan pokolian erős lenni. Cipelni azt a terhet, azt a mérhetetlen fizikai fájdalmat. Anyukám mondta annak idején, hogy a Jóisten csak arra rak terheket, akit nagyon szeret. Marira ez tökéletesen igaz. És nem keseredett meg, nem gyűlölte meg a világot, és benne mindenkit. Pedig a nap huszonnégy órájában fájdalmakkal küszködött. Mégis derűvel játszott, derűsen élt az utolsó óráig.”
Az utolsó találkozás
A színésznő nyolcvanötödik születésnapján látták egymást utoljára, Velemben. „Annyira édes volt! Nehezen beszélt már, de láttam rajta, boldog, hogy én is ott vagyok. A szeme csillogása ugyanolyan volt, mint régen. Ment a kis motor benne fékezhetetlenül. Csak már elfáradt, nem tudott annyit mozogni, és úgy beszélni, mint régen. Az ő titkát nem is lehet megfejteni. Magával vitte. De most is itt van velem, velünk. Teljes fényudvarával.”
Kiemelt képek: Meglepetés Archívum, Bognár Bogi/fotocentral.hu
