Fél éve még nagy volt az ijedelem, tud-e majd ismét egyedül járni, színpadra állni, és ha igen, mikor. Fürgének ugyan még most sem mondaná magát, és minden lépését meg kell fontolnia, de jön-megy, és ez számára a fontos.
„A kollégák, a nézők visszavártak”
Nem szívesen mondja, hogy jól van, nehogy elkiabálja magát. „Szerencsére felépültem, de ki tudja, mit hoz a sors. Óvatosan fogalmazok az egészségemmel kapcsolatban, de az sokat elárul, hogy négy darabot visszavettem a színházban. A Zserbótangót, a Hangembereket, a Császármorzsát és a Sári bírót, illetve egy újat is próbálok, a Feltámadás Makucskánt – mondja lelkesen a művésznő. – Egyébként mindössze a Zserbótangóban kellett kissé módosítani a belépő jelenetemet, mert a kelléket, egy nagy bőröndöt nem tudtam becipelni, megemelni. Ezt leszámítva, szépen zajlanak a próbák, az előadások, és nagy örömömre a kollégák, a nézők is visszavártak. Az az igazság, hogy engem ez éltet. Hiszem, hogy a vágy, hogy visszatérhessek a színpadra, segített a felgyógyulásomban.”
„Élni szeretnék!”
Pedig eleinte nem sok jóval kecsegtették az orvosok. „Azt taglalta az egyik – jobb nem megneveznem –, hogy nem baj az, ha járókerettel kell járnom, hiszen sok más nyolcvanéves is használja. Erre csak annyit feleltem, ’De én élni szeretnék!’ Majd felhívott a Baleseti Sebészet főorvosa, dr. Sződy Róbert, hogy majd ő megműt. És megműtött. Azóta folytatódik az életem. A kontrollvizsgálat után pedig azzal engedett el, hogy egy év múlva találkozunk. Ez jól hangzik, nem igaz? Ellátott pár utasítással, miszerint ne üljek mélyre, ne tegyem keresztbe a lábam, ne guggoljak vagy hajolgassak. Szó szerint idézem őt: ’Először tessék gondolkodni, aztán cselekedni!’ Az elmúlt hetvenkilenc évben nem így tettem, ehhez új életet kellene kezdenem” – teszi hozzá nevetve Cecília, akit még sosem hagyott el a humorérzéke.
„Belékapaszkodtam, úgy támogatott”
Ha akarna, akkor sem ugrálhatna, a férje ugyanis lesi minden mozdulatát. „A korábbi operációim után is még spárgáztam, dobáltam a lábam le-föl. Bár mondták, hogy nem lehet, nem hittem el. Most már elhiszem. Ettől még nem nőtt be a fejem lágya, talán majd nyolcvan után, de azért jobban ügyelek a mozdulataimra. Nem is tehetnék máshogy, hiszen semmim sem mozog úgy, mint régen, így kénytelen vagyok betartani a ’játékszabályokat’. És Péter is folyton kérlel, hogy fogjam vissza magam, ne legyek hirtelen, vigyázzak – magyarázza. – És a férjemnek köszönhetem, hogy élek! Nagyon kiszolgáltatott voltam, és ő csodálatosan a gondomat viselte. Tartotta bennem a lelket. Azt nem engedtem neki, hogy a karjába vegyen és cipeljen, az is megtette, hogy belékapaszkodtam, és úgy támogatott. A járókeretet meg amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam. Most olyan jó ismét a magam ura lenni, a színpadra állni, körömcipőt viselni. Adja az ég, hogy ez sokáig így is maradjon!”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs
