Vajon mit érzett Máté Dorka, miközben édesapja dalait hallgatta nemrégiben a jubileumi emlékkoncerten? „Ilyenkor soha nem tudom, hogy mire számítsak. Van, hogy kizárólag zeneileg értékelem a produkciót, de bevallom, sokszor ma is odamar egy-egy dallam. Néha meg szoktam rogyni, főleg az évfordulók alkalmával, de igyekszem inkább ünnepként tekinteni az ilyen jeles alkalmakra. Egyébként otthon is gyakran hallgatom a dalait, a Hazám című száma az egyik személyes kedvencem, amire nagyon büszke vagyok” – vallja be az immár kétgyerekes családanya, aki fiával, lányával, valamint nővérével, Micivel és annak gyermekével érkezett a koncertre.
„Jólesik, hogy ennyi évtized elteltével sem feledkeznek meg az emberek édesapámról, ő tényleg egy legenda volt, még ha számomra kislányként ez nem is volt nyilvánvaló. Hatéves voltam, amikor meghalt, döbbenetes volt az elvesztése, persze egy ilyen tragédiára az ember sosem tud felkészülni, pláne nem gyerekként. Sok időbe telt, mire felfogtam, hogy mi történt egyáltalán. Láttam, hogy mindenki sír, de nem tudtam értelmezni, felfogni a történteket. Szörnyű volt, ráadásul boldog, boldogtalan próbált babusgatni, az iskolai konyhás nénitől kezdve a szomszédon át, bárki, aki szembejött, vigasztalt, de senki és semmi nem tudja őt pótolni! Mi, a Máté család egyébként sem vagyunk lelkizős típusok. Sem édesanyám, sem apukám, sem mi a testvéremmel, Micivel nem igényeljük a ’segítséget’. Inkább magunkban rendezzük el az érzéseinket. Ilyen tekintetben zárkózottabbak vagyunk. Apu is ilyen volt, de az biztos, ha még ma is élne, lenne miről beszélgetünk!”
Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Zoltán
