Különös est vendége lehettem az újságírók székházában: Zsuzsa a rá jellemző sajátos humorral, néha megható visszaemlékezésekkel beszélt múltról, jelenről és nyitottsággal a jövőről. Soha semmit nem zárt és zár le végérvényesen. Mindig tudott és tud újrakezdeni. Ahogy mesélt, óhatatlanul József Attila­ sorai jutottak eszembe: „Mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt, s együtt vagyunk veled mindannyian!”

Sokszor hisszük, ismerjük egymást, hisz közös volt a szakmai sorsunk. A munkák során néha több időt töltöttünk együtt Kertész Zsuzsával, mint a családunkkal, mégis meglepődve merültünk el a legendás bemondó, műsorvezető „meséjében”. A történetek egymást váltották: hol visszanyúlt a múltba, a televízió hőskorának nagy személyiségeiről (Takács Mari, Tamási Eszter, Kudlik Júlia, Varga József, Kovács P. József) vetített képeket, és fűzött hozzájuk történeteket, hol a saját, 18 évesen kezdődő rádiós bemondói pályájáról elevenített fel történeteket. Beleértve az első élő konferálását, ami egyben majdnem az utolsó is lett, hisz beleröhögött a szövegbe, de mentora, Erőss Anna megmentette a kirúgástól. És természetesen a családja is szóba került.

A kezdetek

Négy hónapos volt, amikor édesapja meghalt. 1946-ot írtunk. „A fáma szerint vidékre ment, hogy nekem túrót szerezzen. Autóval áthajtott egy vasúti átjárónál, jött a vonat, azt hitte, még átér, de nem volt szerencséje. Választott hivatása mellett karnagyként is nagy tiszteletnek örvendett. Muzikalitásomat, a zene iránti szeretetemet bizonyára tőle örököltem.

13 évig tanultam zongorázni, énekelni is mindig vágytam. Néha hallgathatóan sikerült is

– mondta nevetve, majd így folytatta: – Volt egy nagyon sikeres kamarakórusom is. Vezényelni, irányítani – mindig a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott.” Ezen is mosolygott egyet.

„A mama bölcs asszony volt”

Az édesanyja a háború után két pici gyerekkel magára maradt, ami heroikus küzdelmekkel járt. „Mindenben mindig a megoldást kereste. Bölcs asszony volt, halk szavú, de néhány mondata, tanácsa mind a mai napig bennem él. A számomra legfontosabbat szívesen közreadom: ’Adj magadnak esélyt, különben hogy akarsz nyerni!’ Mindig önállóságra buzdított. Utólag visszagondolva, már pici gyerek koromban is hihetetlen megmérettetésekre vállalkoztam. 5 éves voltam, amikor a nagyokat beelőzve felvételt nyertem a zenei előkészítőbe.

Édesanyám gyönyörű nő volt. Bizonyság rá, hogy szépségversenyt is nyert. Egy ízben velem is megesett, hogy bálkirálynő lettem.

Újpesten volt egy cérnagyár, ott választottak meg a bál szépének. Amikor késő este villamossal igyekeztünk ’hazadöcörögélni’, egyszer csak felszállt egy fiútársaság, akik felismertek. Elkezdték ordítani: ’Itt a cérnakirálynő!’ Nem tudom, volt-e azóta ahhoz hasonló ’megdicsőülésem’. A jutalmam viszont aranykorona helyett egy 3.20 forintos fonott kalács volt. A villamoson sebtiben el is fogyott.”

A beszélgetés ezen részén az újságírók székházában egy volt iskolatársa is megszólalt. „Zsuzsa annyira szép lány volt, hogy az iskolában szinte minden fiú szerelmes volt belé. Mi, lányok pedig a történelemtanárba. Na kinek udvarolt a történelemtanár? Naná, hogy Zsuzsának!”

A rádió kapujában

A történetek során eljutott az érettségiig, majd az egyetemi felvételiig. „Előfelvételis lettem orosz–pszichológia szakon, ami azzal járt, hogy a nyarat végig kellett dolgoznom. De hol? Hirdetésekre válaszoltam, egyedül az ’alagi lóápolási munkára’ nem jelentkeztem. Ám akkor hirdetett a Magyar Rádió, bemondókat keresnek. Pintér Sanyi bácsira, a bemondók doyenjére hivatkozom, aki több mint 4000 jelentkezőt említett, akik közül végül 5-öt vettek fel. Mi voltunk az ’ötös ikrek’, így emlegettek bennünket. 1965. február 15-én – hosszú képzés után – írhattuk alá az első, mindössze 3 hónapra szóló szerződésünket. Sok idő telt el azóta, de azt az igényességet, az összetartozás élményét, a szakmai felkészítést és az erőpróbákat soha nem felejtem-felejtjük el, amit a rádiótól és egymástól kaptunk! Közben estin elvégeztem az egyetemet. Érvényes maradt a felvételem az orosz, később a pszichológia szakra.”

Kodály dicsérete

A rádiós évekből egy történet a mai napig élénken él Zsuzsában, és nagyon büszke is rá. „Felkonferáltam a rádióban Kodály egyik művét, utána megszólalt a telefon.

Egyedül voltam a bemondópihenőben, így én vettem fel. ’Kodály Zoltán’ – hangzott szikáran. ’Ki volt, aki az imént a Kossuth rádióban felkonferálta a Psalmus­ Hungaricust? Megdicsérem érte.’

Alig tudtam kinyögni egy köszönömöt, és azt, hogy én voltam. Kodálytól egy ilyen dicséret aranyéremmel ért fel.”

Ezek után a visszaemlékezésekben jött egy oldottabb történet. Ez a nemrégiben elhunyt, nagyon szeretett és tisztelt kollégájához, Dénes Gáborhoz kapcsolódik. „Volt egy éjszakai ’szexműsorunk’. Felvetődött, mi lenne, ha óvodásokat kérdeznénk meg a szerelemről. El is mentem a testvérem óvodájába ’tapasztalatot’ gyűjteni. Miniinterjúk: ki volt már szerelmes? Természetesen mindenki. És az mit jelent? ’Hááát... A Béci adott egy falást a téliszalámis szendvicséből... A Karcsi úgy elgáncsolt, hogy tudtam: szeret... Kati megpuszilt. Itt’– és mutatja az arcán a pöttyöt. ’A felnőttek persze ezt másként csinálják, volt az egyik válasz, azok...’ És nevén nevezte a dolgokat. Nem kaptam levegőt. Nagy lett a csend. Egyszer csak egy csöppke, szöszke, copfos kislány rám kerekítette a tündérszép kék szemét, és megszólalt: ’Mondd, te tényleg nem tudsz semmit?’”

A szakmai sorsa

Valamit azért sejthetett Zsuzsa, mert áldott állapotba került. „Felejthetetlen mesterem volt a rádióban Cserés Miklós doktor, aki a rendezők között is a legkiválóbbak közé tartozott. Életem legnagyobb dicséretét tőle kaptam.

Akkoriban még nem volt divat várandósnak lenni a mi szakmánkban. Nem lehetett tudni, hogy ha az ember ’kiesik a táncból’, mi lesz a szakmai sorsa.

’Miklós, most mi lesz velem? Itt vége a pályafutásomnak?’ Kérdeztem tőle, mire ezt válaszolta: ’Ne aggódjon, Zsuzsa! Maga nem egy átsuhanó kis üstökös, maga még negyven év múlva is ezen a pályán lesz.’ A negyvenben tévedett, mert most már több mint hatvannál tartunk.”

A televízió

A következő történet már a televízióhoz kötődik, ahol évtizedeket töltött el. „Szilveszterkor az éjféli pohárköszöntőt mindig férfi mondta, többnyire Kovács P. József. Egyszer engem osztottak be. Aznap alig ettem valamit.

Eljött az éjfél, aprólékosan végiggondoltam, miként és mit fogok mondani, ám a műszakiak pezsgő helyett konyakkal töltötték meg a poharamat. Eljött az éjfél. Úgy illik, hogy fenékig kell üríteni a poharat, ami meg is történt. Nem jutottam lélegzethez, csak azt kívántam, hogy gyorsan jöjjön a himnusz, isten gyorsan áldja meg a magyart, köztük engem is.

Hajnali háromkor már forgott velem a világ. Az utolsó szám Kovács Kati Egy hamvas arcú kisgyerek című dala volt. Addigra már – finoman szólva – úgy becsiccsentettem, hogy a lekonferáláskor, a fotelben ülve, élő adásban folytattam az éneklést. Tudtommal a nagy magyar televízióban bemondó ilyet még nem mert tenni.”

Most mi a szitu?

Zsuzsa az előadást, a beszélgetést a jelennel zárta. „Nem készültem sem rádiósnak, sem tévésnek, mégis az lettem. A sorsom így hozta. Sok gyötrődéssel, megpróbáltatással, de rengeteg felejthetetlen emlékkel jár ez a szakma. Arra sem készültem, hogy ez egyszer majd véget ér a bemondóságom. Már nyugdíjasként jártam vissza dolgozni, amikor új főnöke lett a bemondóknak. Más minőségben, de hosszú éveken át együtt dolgoztunk. Nem ettünk egymás tenyeréből.

Egyszer csak azt látom, hogy nem szerepelek a következő heti beosztóban. Rákérdeztem: ’Mi a tervetek velem?’ Hááát... Volt a tömör és kimerítő válasz. Mire én: ’Ja! Akkor én tudom. Nem találkoztunk többé.’ Mint tudjuk, a bemondó mint kategória megszűnt. Esküszöm, nem én voltam az oka!

– nevetett, majd így folytatta: – A szereplések, a műsorvezetések megmaradtak. Semmit nem kellett lezárnom. Ahogy egyszer régen tanultam: csak fel kell csücsülni a tetejére, és hagyni, hogy megtörténjenek a dolgok, mert a dolgok mennek a maguk útján! A változás az egyetlen megváltoztathatatlan. Ebben érdemes bízni, és – minden kertészgyerek tudja – hogy akkor cselekedni, ha beleérünk a szituációba! Most mi a szitu? Élek, és valamennyiünk nagy örömére kicsi lánnyal gazdagodott a családunk. Egyértelmű, hogy a világ legszebb, legokosabb, legaranyosabb kislánya. Ez a szülők, nagyszülők természetes hitvallása. Én is boldog nagymama vagyok!”