Dióssy Klári: „Rákban vesztettem el a kislányomat, most én küzdök azzal”
Önfeledten kacag, közben nyugalmat áraszt. A szeme tele reménnyel, sugárzó ősbizalommal. Nyugodt, mert jól halad a gyógyulás útján, és amikor a kétcentis hajába túr, azt mondja: „Máté fiam szerint olyan vagyok, mint Pumukli!” Dióssy Klárinál tavaly áprilisban diagnosztizáltak mellrákot.
Jól néz ki, aranyos ez a frizura.
Dióssy Klári: Még szokatlanul rövid, de már nő a hajam, nem viselek parókát.
Beszélgethetünk az elvesztéséről?
D. K.: Tudtam, hogy a gyógyulás érdekében szükség lesz kemoterápiára. Amikor eljött az idő, a férjem vágta le a hajamat a fürdőszobánkban.
Nagyon megviselte?
D. K.: Kit nem visel meg az ilyesmi? Együtt sírtunk. Akkor már túl voltam az első időszak megrázkódtatásain, a műtéten.
Sokk. Tagadás. Lázadás. Ezek a stációk?
D. K.: Sokan ezt mondják, de nálam ez másként történt. Jártam szűrésre, ennek ellenére tavaly áprilisban, zuhanyozás közben azt vettem észre, nem egyforma a két mellem. Ez megijesztett, gyorsan keresni kezdtem, hova mehetek el mammográfiára. A doktornő azonnal meglátta az elváltozást, mintavétel vált szükségessé.
Egyedül volt?
D. K.: Az első vizsgálaton igen, de a biopszia megrázó eredményét már a férjemmel együtt hallgattuk. Fogta a kezemet, és sírtunk. Ezután az Onkológiai Intézetbe kerültem, PET-CT-re küldtek, hogy kiderüljön, van-e máshol is daganat. A várakozás megviselt, embert próbáló időszak volt. Nem lehetett hozzám szólni, magamba roskadtam, egyfajta önkívületi állapotba kerültem. Napokig nem kommunikáltam senkivel, a legközelebbi barátokkal sem. A család összezárt, csak a férjem, a fiam létezett számomra, az apukámat, a testvéremet is a férjem hívta föl.
Ez a félelemből fakadt?
D. K.: Nem tudom, de amikor kiderült, nincs áttét, megnyugodtam. Egyébként lehet ezt szépíteni, lehet mellébeszélni, ez egy rák volt, ami nem hangzik jól. Ma, egy évvel a diagnózis után, túl műtéten, kemoterápián, sugárkezelésen, a gyógyulás útjának e szakaszán azt mondhatom: jól vagyok! Gyógytorna, két év gyógyszerszedés és rendszeres ellenőrzés az orvosi javaslat.
Visszatér a munkába?
D. K.: Már dolgozom, délelőtt hallható vagyok a Kossuth Rádióban, és lesz egy hét, amikor vendég műsorvezetője leszek a volt műsoromnak, a Ridikülnek. Tervezünk egészségügyi felvilágosító és könyvekről szóló műsort is.
Milyen egy napja?
D. K.: Változó. Munkás, pihenős, főzős vagy épp kirándulós, biciklizős. Az elmúlt évben rengeteget olvastam, kikapcsolt, elterelte a gondolataimat, most pedig öröm, hogy újra bringázhatok, végtelen szabadságot ad.
Követ valami diétát?
D. K.: Nem, semmi extra diétát nem tartok, de a bélflórámat erősítem, mert én is úgy gondolom, az immunrendszer egészsége onnan indul ki. Egyébként csak azt teszem, amit az orvosaim mondanak, tudom, az kell a gyógyulásomhoz. A spiritualitás is távol áll tőlem.
A kezelések megviselték?
D. K.: Sok rossz mellékhatást tapasztaltam, néha szenvedtem, de amikor mélyen voltam, tudtam, össze kell szedni a maradék energiám, túl kell lenni rajta. Harcos vagyok, előre nézek.
Kik segítettek a nehéz napokon?
D. K.: A férjem, aki végig mellettem állt, vitt, hozott, átkötötte a sebemet, átvállalt minden házimunkát! És négy barátnő – Kriszta, Enikő, Dorka és Dóri –, akik mindent megtettek, ami emberileg lehetséges. Mellettem voltak, ugrottak, ha bármire szükség volt, ápolták a lelkem, ha elcsüggedtem, kizökkentettek, amiért végtelenül hálás vagyok.
Jó ezt hallani. De jó a rákról beszélni?
D. K.: Kell! Többet is kellene! Sok tabu van a rákkal kapcsolatban, az érintettektől félnek kérdezni, nem mernek segítséget ajánlani, nem tudják, mit mondjanak. Pedig fontos lenne, ezt tapasztaltam. A betegségemről én sem beszéltem jó ideig, mert féltem, szenzációként kerül a nyilvánosság elé, de a gyógyulásnak ebben a fázisában tartozom azzal a barátaimnak, a közönségemnek, hogy nyíltan szólok, és fölhívom a figyelmet arra, a rákot nem szabad szégyellni.
Megtanította valamire ez a betegség?
D. K.: Igen. Többet gondolkodsz, és sok mindent földolgozol. És megtanít kérni, ráébreszt arra, van, amit nem tudsz egyedül megoldani.
Vegyük ezeket sorra.
D. K.: Bár ezen az úton elsősorban önmagával kell foglalkoznia az embernek, megérteni azt, hogy a trauma nem az, ami veled történik, hanem az, ami benned történik. Én ezzel elkezdtem foglalkozni, és megértettem, ahogy fölszakadtak emlékek, fájdalmak, hogy ezeket helyre kell tenni a lelkemben. Példákat mondok. Rákban vesztettem el a kislányomat, most én küzdök azzal, ez mély sebeket hoz felszínre. Az anyukám hirtelen halt meg embólia miatt, és hiányzik a szeretete, a gondoskodása. Föltettem magamnak a kérdést: a munka, a leterheltség mellett meg tudtam gyászolni rendesen? Ilyen helyzetben ezek feltörnek, az ember elemez, helyre tesz dolgokat. De nem marcangoltam, nem hibáztattam magam egy percig sem, nem kerestem okokat. És megtanultam kérni. Korábban mindig mindent én oldottam meg, optimistán mentem előre, az életben, a munkában, segítség nélkül. A kezelések alatt, nyáron jöttem rá, van, ami ebben a helyzetben nem megy. Máté osztálytársainak szüleitől többször kértem segítséget, és kiderült, örültek, hogy segíthetnek.
Mi ad erőt?
D. K.: A két srác, aki mellettem van. A tizenkét éves kamasz, akinek nem volt egyszerű meg- mondani, hogy anya beteg, de majd meggyógyítják, és a férjem, Sanyi, aki kitartóan kísér a gyógyulás útján.
A hit erejében hisz?
D. K.: Hiszek. Hiszek az orvosnak, hiszek magamban, az erőmben. Nem kérdőjelezek meg semmit, nem olvasok olyasmit, ami kételyt teremt bennem. Meg kellett tanulnom magamban hinni az élet külön- böző szakaszaiban, és voltak erőt próbáló dolgok. A gyógyulási folyamat is kemény, de meg kell csinálni, meg kell gyógyulni. Amit elkezdtem, be kell fejezni, ahogy apukám tanította.