Henry Kettner azzal kezdi, ehhez fogható boldogságot korábban még sosem tapasztaltak, és hogy sokkal könnyebbek a napok, mint azt gondolták volna. „A kórházban felkészítettek minket a legrosszabbra is, tehát mi van akkor, ha a kislányunk, Léda nem akar vagy nem tud szopizni, ha hasfájós lesz, vagy mi, szülők pusztán csak nehezebben jövünk bele a dolgokba… Na ehhez képest egészen jó a helyzet!”
„A kórház felé több pánikrohamom is volt”
Kettejük közül Henry az aggódósabb, de ez már a terhesség alatt is így volt. „Én vagyok a paramami. És hát amit a szülésnél leműveltem… – neveti el magát. – Úton a kórház felé több pánikrohamom is volt, meg hányingerem lett. Igyekeztem úrrá lenni rajta, kérdezgettem Rét, hogy van, mit érez, parázik-e, mégiscsak ő volt a fontos. Annyit felelt, hogy éhes… Egyedül a szülés előtt ijedt meg kicsit, de aztán nagyon gyorsan összeszedte magát. Na ez rólam nem mondható el, majd’ elájultam, az orvosok engem nyugtatgattak, miközben álltam Ré feje mellett. De ott akartam lenni, és végül nem is estem össze. Sőt még a köldökzsinórt is elvágtam, ami szintén óriási élmény volt – újságolja lelkesen. – Aztán már le sem tudtam venni a szemem a feleségemről és a kislányomról… Apa lettem, család lettünk. És persze alig vártuk, hogy hazamehessünk, és elkezdődjön egy teljes új fejezete az életünknek.”
Éjszaka besegít
Végül három nap után engedték őket el a kórházból. Az édesapa azt meséli, hogy bár Léda hazafele megállás nélkül sírt, amint átlépték a küszöböt, megnyugodott. „Mintha érezte volna, hogy hazaérkeztünk. Letettük, nézegettük, és fogalmunk sem volt, mi legyen a következő lépés – mosolyodik el. – De aztán persze minden jött magától. Egyszerűen ösztönösen tudtuk, hogy a kislányunk éppen miért sír fel, vagy mert éhes, vagy melege van, esetleg büfiznie kell. Olyan természetesen nyúltam érte, és vettem fel, pedig aki ismer, tudja, mennyire rettegtem ettől. Az ismerősi körünkben bárkinek lett babája, sosem mertem megfogni, nehogy leejtsem. Ez most egészen más. Ré pedig egy hős! Az első perctől kezdve fantasztikus anyuka. Szerencsére bőven van teje, le is szoktuk venni. Egyrészről, hogy éjszaka be tudjak segíteni az etetésbe, és a feleségem is tudjon aludni. Illetve mert Léda egy kicsit lusta, nem mindig szív eléggé, és akkor ezzel csalunk, hogy cumisüvegből kapja az anyatejet – magyarázza. – Folyamatosan mérjük a súlyát, ez az egy, ami miatt a feleségem is aggodalmaskodik néha. Én meg ugye minden másért. Nemrég kijött pár pötty a babánkra, ami az orvos szerint normális, szívem szerint én mentőhelikoptert hívtam volna. Értelemszerűen túlzok.”
„Szerintem nagyon jól boldogulunk, annak ellenére is, hogy nem sokat alszunk éjszakánként – veszi át a szót Rebeka a férjétől. A telefonban hallani, éppen a kicsit nyugtatgatja. – Legalábbis én nehezen bírom az alváshiányt.”
„Nem gondoltam, hogy ilyen jó apuka lesz”
Rebeka nem tagadja, neki voltak fenntartásai azzal kapcsolatban, milyen szülő lesz a párjából. „Igazából abból indultam ki, hogy amikor a kutyusunkat, Tofut le kell vinni, Henry mindig azt mondja, ’mindjárt’, aztán újra és újra szólni kell neki. Tehát az volt bennem, hogy ez nem fog működni, ha a gyereket át kell pelenkázni… De egyből ugrik, segít, számíthatok rá. Nem gondoltam, hogy ilyen jó apuka lesz.”
„Természetesen a kutya esetében is percekről beszélünk – ékeli közbe mosolyogva az édesapa. – Meg nálunk Ré a kapitány, ő diktál, én a kisegítő személyzet vagyok, és ez szuperül működik. Tényleg nagyon idilli itthon most minden. Előre megbeszéltük, hogy igyekszünk majd türelmesnek lenni a másikkal, és hogy a fáradtságot nem egymáson vezetjük le. És nem is veszekszünk a baba előtt! Erre a jövőben is ügyelni fogunk.”
Kiemelt kép: Archív
