story.hu: Mit éreztél, amikor egy hónap után végre hazaengedtek a kórházból?
Hajmásy Péter: Őszinte leszek, nem volt egyszerű. Tehát nem könnyebbültem meg, amikor beléptem az ajtón. Az első két-három nap Ani többször is megkérdezte, ’Nem örülsz, hogy itthon vagy?’. Valahol mélyen persze nagyon is boldog voltam ettől, de bevallom, eleinte rettegtem otthon lenni. Nagyon jó kezekben voltam a kórházban, tudtam, bármi van, azonnal ott teremnek mellettem, és segítenek. Ez biztonsággal töltött el. És igen, a mentő is kijön, ha baj van, de az mégsem ugyanaz. Meg nem mertem egyedül maradni. Mondta Ani, kiugrik a boltba, máris jön, én meg kértem, ne hagyjon magamra. Kellett pár nap, hogy elmúljon a félelmem, meg hogy felfogjam, túl vagyok a műtétén, már otthon vagyok.
story.hu: Mennyire voltál, illetve vagy türelmes magaddal?
H.P.: Napról napra jobban vagyok, ami érezhetően a kedvemre is kihat. Eleinte sokat szédültem, meg nagyon durván begörcsölt a hátam, a mellkasom, amitől megijedtem. Erre az orvosom azt mondta, ez teljesen normális. Annyira szétszedtek a műtét alatt…
Meg aztán nyolc-tíz héten át csakis háton feküdhettem. De szerencsére ezek a görcsök már egy hónapja megszűntek. Már tudok az oldalamon aludni, ami hatalmas dolog! Meg persze az is, hogy már vezethetek. Büntetés volt, hogy nem mehettem sehova.
Imádok vezetni. Ha rossz napom van, Ani mindig mondja, ’Menj el egy körre’, mert tudja, attól lenyugszom. Ezt most hetekig nem tehettem meg. De már én viszem a fiam az oviba, amiért hálás vagyok, hiányzott ez a rutin. Igaz, még nem emelhetem csak úgy ki a székből. De Alex annyira aranyos, mert segít. Úgy mozdul, úgy fordul, hogy megkönnyítse nekem, hogy ki tudjam venni.
story.hu: A gyerekek értették, mi történik veled?
H.P.: Beavattuk őket. Szerettük volna, ha értik, miért nem kapom fel őket, miért nem birkózhatunk, vagy aludhatunk együtt. Patrik (Nádai Anikó korábbi kapcsolatából született fia – a szerk.) szörnyen édes volt, a tanárnő mesélte, hogy aznap, amikor műtöttek, elsírta magát. Azóta meg, mondjuk, ha sétálni megyünk, folyton megkérdezi, ’Jól vagy?’, látom, hogy figyel. De tényleg a kicsi is ért mindent.
story.hu: Anikó hogy viselte az elmúlt időszakot?
H.P.: A feleségem egy hős! Vitte a céget, megcsinálta az influenszer munkáimat, ellátta a háztartást, hozta-vitte a gyerekeket az óvodába, iskolába, focira, angolra. Közben csodálatosan gondoskodott rólam. A szüleim besegítettek neki, sokat voltak itt, de a feladatok oroszlán része Anira maradt. De szépen lassan, ahogy egyre javulok, lekerül róla a teher, és hamarosan a képernyőre is visszatérhet.
story.hu: Biztosan sokat gondolkodtál azon, hogy mit lehet ebből a betegségből tanulni… Mire jutottál?
H.P.: Persze, rengeteget agyaltam rajta! És bár tudom, klisének hat, de egy ilyen szívműtét után őszintén mondhatom, hogy csak egészség legyen, a többit meg majd megoldjuk… Az Instagramon mindenki nagyon gazdag és boldog, ami egy iszonyat hamis világ. Ezt korábban is tudtam, de most nekem mindennél többet jelent, hogy átölelhetem a fiam. Hogy itt van a családom, a feleségem. Hamarosan pedig újra mozoghatok! Ez is óriási dolog.
Alig várom, hogy márciusban lemenjek edzeni. Most úgy érzem magam, mint egy tesiből felmentett vénember. Be vagyok rozsdásodva, fáj a derekam, a térdem. És hát magamhoz képest meg vagyok hízva… Azért én egy hiú ember vagyok, tehát nem viselem jól a plusz kilókat.
story.hu: Kontrollra milyen gyakran kell járnod?
H.P.: Kardiológushoz elég két-három havonta elmennem. Vérvételre eddig két-három naponta jártam, most már csak heti egyszer. Most állítjuk be a vérhígítót, amit ugye a billentyű beültetése miatt életem végéig szednem kell. De ez legyen a legnagyobb bajom! Ez az egész a lehető legszerencsésebben alakult. És innen is ezer hála a családomnak, az orvosoknak, ápolóknak és nővéreknek! Most már megmaradok.
Kiemelt kép és fotók: RTL, Birton Szabolcs/fotocentral.hu
