Kun Zsuzsa interjúja
Édesanyja könyveit generációk olvasták és olvassák ma is. Csodálatos író volt, de hogy milyen ember, azt kevesen tudják.
Janikovszky János: Mosolygós, kedves, humoros, elfogadó és végtelenül kötelességtudó.
Három szerelme volt: apu, én és a Móra Kiadó.
Huszonkét éve, hogy elment, de akárhányszor rágondolok vagy beszélek róla, elérzékenyülök. Nagyon hiányzik. A mai napig nem tudtam igazán elengedni. Az egyik legnépszerűbb könyvét, a Kire ütött ez a gyerek? címűt rólam írta. A negyedik kiadásba bele is írta: „Fiamnak, Janónak.”
Láttam egy fényképet, amelyen kicsi gyerekként rajongással, szeretettel néz az édesanyjára…
J. J.: A szüleim mindig azt mondták: „Janókám, te szerelemgyerek vagy.” És ezt éreztem is. Nálunk otthon soha nem volt veszekedés, mindig béke és szeretet vett körül. Pedig amit megéltek, az aligha nevezhető derűsnek. A családunktól mindent elvettek: a nyomdát, a papírboltot, a házat, amelyben a nagyszüleim és dédszüleim laktak. Az államosítástól a deportálásig mindent átéltek. Engem azonban mindettől megkíméltek, meghagyták a békés gyerekkoromat, kamasz- és fiatal felnőtt éveimet. 1983-ig, amíg mérnök-üzletkötőként ki nem küldtek Németországba, a Bajza utcában éltem anyuval. Sokáig élvezhettem szeretetének biztonságát.
Mit szólt ahhoz, hogy a fia külföldre távozik? Akkor még nem volt internet, mobiltelefon sem – nehéz lehetett a kapcsolat.
J. J.: Nem örült neki. Akkor már öt éve özvegy volt, és egyedül maradt.
Amikor meghalt apu – huszonöt évig voltak házasok –, anyu világgá ment. ’78-at írtunk, megkereste a Kanadában és Amerikában élő barátnőit, és hónapokra elutazott hozzájuk.
Aztán újabb csapás érte: 55 évesen nyugdíjba küldték a Móra Kiadótól, ahol főszerkesztő volt. A Móra jelenlegi tulajdonosaként és vezetőjeként mondhatom: én soha nem küldeném el azt a munkatársat, aki harmincöt éve dolgozik nálunk. Ahogy sokszor mondtam: én szocialistaként kapitalizálódtam, nem kapitalistaként szocializálódtam.
Elképzelhető, hogy édesapja halála és a munkahelyi méltánytalanság hozzájárult a betegsége kialakulásához?
J. J.: Először mellrákot diagnosztizáltak nála. Szerencsére csak egy kisebb műtétre volt szükség. Aztán jött a bőrrák… Ezekből felállt, de élete utolsó három éve már rettenetes volt, folyamatos küzdelem, műtétek, egyik kórházból a másikba. Volt úgy éjjel egykor telefonált: „Janókám, gyere haza, rosszul vagyok, be kell vinned a kórházba.” Borzasztó lelkiállapotban volt, sokszor mondta: „Segíts, vessünk véget ennek a szenvedésnek.” De ebben nem lehetett segíteni. Aztán 2003. július 14-én reggel nyolc órakor hívtak a kórházból: Éva meghalt. Előző este búcsúztam el tőle.
A Bajza utcai lakása – az otthona – azóta is érintetlen?
J. J.: Ott élte le az egész életét, én is ott nőttem fel. A bútorai, a könyvei, az ágya, a jó öreg Mercedes írógépe, amin az összes könyvét írta, és amelyben ma is ott van befűzve egy papír, rajta a mondat:
„Veszek egy klímát, és írni fogok”
– még ott állnak, minden érintetlenül. Hogyan is pakolhattam volna össze? Amikor meghalt a nagymamám, anyu sem pakolta össze az ő ruháit. Azok is ott lógnak a szekrényben, az irhabundája, a fürdőköpenye, a papucsa, a szemüvege… Anyu irodalmi hagyatékát szakemberek segítségével dolgozzuk fel. Régóta gondolkodom azon, hogy a Bajza utcai otthonunkban emlékszobát alakítok ki, hogy a Janikovszky Éva könyveit olvasók, a rajongói ellátogathassanak ide, bepillantást nyerjenek anyu életébe.
Kiemelt kép és fotók: Olajos Piroska/fotocentral.hu, Archív
