A bőröndjei nem sokat pihennek, mert Erdélyi Mónika és lánya, a 17 éves Molly megszállott utazók. „Molly 13 éves volt, amikor eldöntötte, hogy szeretné Los Angelest megismerni – kezd bele Mónika. – Megmondom őszintén, kissé tartottam tőle, mert nem voltam biztos benne, elég nagy egy ekkora utazáshoz. Ám annyira kitartóan kérlelt, hogy beadtam a derekam. A barátainknál laktunk, de a repülőjegy-foglalást és a programtervezést teljesen egyedül intézte.”
„Ez az ország tényleg létezik?!”
És milyen jól tette, hogy hallgatott a lányára, hiszen bebizonyosodott, hogy Molly remek útitárs. Azóta a fél világot bejárták. Már az említett első amerikai út is fantasztikusan sikerült.
„Emlékszem, amikor az érkezésünk után nem sokkal odasúgtam a lányomnak, ez az ország tényleg létezik?! – neveti el magát. – Extázisba kerültünk. Hirtelen ott voltunk, azokon a helyszíneken, amelyeket addig csak a filmekben láttunk. Hihetetlen volt. Persze minden éremnek két oldala van, és később az árnyoldalát is megismertük Amerikának. Nem is költöznék oda.”
Nem úgy Franciaországba vagy a Spanyolországba, ezekbe akár már holnap csomagolna, ha tehetné. „Varázslatos, megunhatatlan helyek. És nem a fényűző luxus, hanem a hangulat miatt. Benne van a levegőben az életszeretet. Ebben hasonlítanak ránk, mert ha utazunk, még egy fűszálnak is tudunk örülni. Ez nyilván enyhe túlzás, de igyekszünk mindenhol a jó dolgokra koncentrálni” – magyarázza mosolyogva.
Tengeri kilátás helyett kukák
Ám még ezzel a hozzáállással is nehezükre esett megszeretni Tunéziát, oda a világ minden kincséért sem mennének vissza.
„Még szerencse, hogy csak egy hetet voltunk – csattan fel. – A tisztaság, a tenger és a szálláshely sem olyan volt, mint amiben a képek alapján reménykedtünk.
Az az út az elejétől a végéig rémálomszerűre sikerült.”
De hogyan kezel egy ilyen csalódást? „Külföldön sem félek kiállni magamért. Sajnos az emberek többsége csendben marad, ha átverik őket egy nyaraláson. Hát én nem – mondja komolyan. – És legtöbbször ez eredményre is vezetett. Egyszer például Rodoszon tengerre néző szoba helyett a kilátásunk a kukákra nyílt. Miután szóltam, rögtön kaptunk egy másikat. Nem szabad csendben maradni.”
Nem lehet elvenni a kedvét
Azt is elárulja, itthon is érték már kellemetlen meglepetések, ráadásul a Balatonon, egy viszonylag jó nevű hotelben. „A falak penészesek voltak, és omladoztak. A zuhanyzó olyan volt, amit még egy kempingbe sem raknék be szívesen. Végül kaptunk másik szobát, de a slusszpoén az volt, amikor az ott-tartózkodás végén ki akarták fizettetni a különbözetet velünk. Mondtam nekik, ha ezt megteszik, mindenki meg fogja tudni, milyen borzalmas körülmények várják itt a látogatókat. Így csendben maradtak.”
Mindez azonban a legkevésbé sem vette el a kedvét attól, hogy újabb és újabb helyeket fedezzen fel. „A világunk sokkal kisebb, mint hinnénk, telis-tele van csodás helyekkel, amiket érdemes megnézni. Bárhova is utazunk, mindenhol vannak jóravaló emberek és persze idióták is. És bárki bármit mond, sehol sincs kolbászból a kerítés. De minden út hozzáad valamit a világlátásunkhoz, mindenből tanulunk, és ez fantasztikus” – foglalja össze Mónika.
Kiemelt kép: Archív
