Hajdan az iskolában mindenki oroszul tanult, nem csoda, hogy vannak nyelvi hiányosságai…
Oszvald Marika: Backstage, podcast, stylist… Miért nem lehet azt mondani: színpad mögött, beszélgetés, öltöztető? Az Operettszínházzal sokat vendégszerepeltünk Németországban, németül beszélek, de az angol kimaradt az életemből.
Akkor lássuk a szerepeket. Az Öreglányokban egy jehovista, fiatalon férfifaló nőt játszik.
O. M.: Remek szerep, ahogy a másik három hetvenes színésznőé is. Az egyikük egy keresztény szűz, aki még mindig keresi az igazit, a másik kettő egy zsidó-cigány és egy demens nő.
Ön lemondott már arról, hogy megtalálja az igazit?
O. M.: Én már megtaláltam. Hogy ki az igazi? Aki békén hagy, de ez bonyolultabb annál, hogy most erről meséljek.
Akkor beszélgessünk egy hálásabb témáról, a családjáról.
O. M.: Egy öregasszony életében az unoka varázslatos élmény. Soha nem foglalkoztam a korommal, de most, 73 évesen szívesen megállítanám az időt, hogy ez az állapot sokáig megmaradjon. Gyakran gondolok rá, micsoda küzdelem volt a lányomnak, hogy gyermeke születhessen. Tíz éven át tizenegy beültetés. Minden sikertelen beavatkozás után jött a gyász. Kegyetlen időszak volt. Aztán Vince végre megfogant, Krisztike pedig boldogan újságolta: „Anyucikám, sikerült!” Épp fellépésen voltam, a boldogságtól annyira zokogtam, hogy nekiszédültem a falnak. Természetesen ott voltam a lányommal a szülőszobában.
Emlékszik arra, amikor Krisztina jött világra?
O. M.: 27 éves voltam, ez volt életem legboldogabb napja. Elég hamar visszamentem dolgozni, de a szüleimre mindig számíthattam, vigyáztak az unokájukra. Aztán amikor nagyobb lett, ahova csak lehetett, vittük magunkkal. Amerikába, Japánba, Ausztráliába… Krisztike már kislányként is nagyon okos, értelmes, intelligens volt, nevelnem sem igen kellett, mert pontosan tudta, mi a helyes, és ehhez tartotta magát. Én mindig nagyra értékeltem és értékelem, amit mond, amit tesz, minden szavára figyelek. Erre csak egy példa. Néha türelmetlen vagyok, sajnos még Vincével is. Nemrégiben történt, elaludt az autóban, nyűgösen ébredt, hisztizett, én próbáltam megnyugtatni, nem sikerült. Ekkor kicsit erősebben rászóltam, és megfogtam a karját. Gondoltam, ez majd észhez téríti. A lányomtól, aki ezt látta, teljes joggal kikaptam, mondta, nem lehet ilyen módszerrel egy hároméves gyereket nevelni. Igaza volt.
Önt a szülei hogyan nevelték?
O. M.: Akkoriban nem volt főbenjáró bűn, ha egy gyereket a szülei megsuhintottak. Apucikám néha még egy pofont is lekent, mert amikor már tizedszerre sem fogadtam szót, eljárt a keze. Sírtam, de apucika is sírt. Fájt neki, hogy megütött. Közben mondogatta: „Marikám, milyen ember lesz belőled?!” Soha nem tudtam haragudni rá, mert ő olyan volt nekem, mintha a Jóisten kalandvágyból lejött volna, hogy kipróbálja, milyen apának lenni.
Marika, a mai napig sokan szólítják így.
O. M.: Gyerekkoromban sok nevem volt, miután alacsony voltam, az iskolában Zsebpiszoknak csúfoltak. Ez azonban egyáltalán nem bántott engem.
A 150 centijével valóban Magyarország legkisebb színésznője.
O. M.: Igen, de csaltam, mert a személyi igazolványomba 151 centit írattam be. Volt idő, amikor szerettem volna sudár és szép lenni, aztán megbarátkoztam a magasságommal, illetve alacsonyságommal. A színházban még előnyöm is származott belőle, mert így nem hasonlítgattak senkihez, senkivel nem tudtak egy kalap alá venni.
Áprilisban töltötte be a 73. évét. Érzi az idő múlását?
O. M.: Könnyebben sérülök, a lábamban, a vállamban az izmok, a szalagok már könnyebben szakadnak, tépődnek. Ez történt nem is olyan régen, de szerencsére az idő és a Jóisten jó orvosok. Aztán hamarabb el is fáradok, több pihenésre van szükségem. Ilyenkor leülök öt percre, aztán folytatom. Nem panaszkodom, még mindig sok helyre hívnak, sokat játszom, és a házimunka is megvár otthon.
Évtizedek óta társulati tag az Operettben. Jó csapatjátékos?
O. M.: Szerintem igen. Néha előfordul, hogy mondom a magamét, de gyorsan ráébredek, nem biztos, hogy nekem van igazam. Igyekszem toleráns lenni, ha hibázom, őszintén tudom mondani, ne haragudj, hülyeséget mondtam, csináltam. Dühös szoktam lenni, de nem vagyok haragtartó. Azt gondolom, az alázat a színész egyik legfontosabb ismérve, és csak remélni merem, ez bennem maximálisan megvan.
Kiemelt kép és fotók: Schumy Csaba, Nánási Pál/fotocentral.hu, TV2
