Szabó G. László: Izgalmas nap lehetett arra ébredni, hogy a katolikus egyházfő lépi majd át a lakása küszöbét.
Bruck Edith: Annak idején készült velem egy interjú az Osservatore Romano nevű vatikáni lapnak. A tanúságtételem olyan mélyen megérintette Ferenc pápát, hogy azt mondta: meg akar ismerni. Telefonált a lap igazgatója, hogy február 20-án délután 4-kor látogatóm lesz.
Sz. G. L.: El tudom képzelni, micsoda felhajtás lehetett a házban.
B. E.: Megnézték a liftet, átvizsgálták a lakást, mondták, hogy amikor megérkeznek, nekem kell ajtót nyitnom.
Sz. G. L.: Nekem Olga nyitott ajtót, a házvezetőnője. Ukrán asszony, évek óta itt él önnel, segíti, a háztartást vezeti. A telefont is ő vette fel, amikor hívtam.
B. E.: Olgát a férjem családjától „örököltem”. Remekül főz. Sok finomságot készített Papa Francesco látogatásához is. Tele volt az asztal. Mindent megbeszéltünk. Ki mit vesz fel, ki hogyan fog köszönni. Nagyon szép nap volt.
Amikor megláttam a pápát az ajtóban, a hófehér figuráját, elkezdtem sírni. Nem tudom és nem is fogom megtudni soha, hogy miért. Ez lesz életem egyik nagy misztériuma.
„Lélegezzen, mélyen lélegezzen!” – ismételgette, ahogy jött velem végig a lakás hosszú, keskeny folyosóján. Alig fértünk el egymás mellett. Ő egy kicsit döcögősen lépkedett, nekem meg folytak a könnyeim. Aztán ideültünk az asztalhoz, és azt mondta, most koccintani kellene. De nem volt itt bor.
Sz. G. L.: Mert ugye, ki gondolta volna, hogy…
B. E.: …hát igen! Vizet ittunk. És átadta az ajándékait. Nagy dobozból vette elő a kis menórát, és egy Talmudot is cipelt, ami vagy négy kiló lehetett. Jött valaki a háta mögött, de nem az ő kezében volt. „Tegye már le, kértem őt, ne tartsa a kezében!” Ja, és megkérdeztem, hol akar ülni. A kipárnázott széken, vagy abban a fotelben, amelyben a férjem ült tíz évig, betegen. „Ott nem!”– vágta rá. A széket választotta. És közölte, azért jött, hogy elnézést kérjen a zsidó mártíroktól a történtek miatt. És hogy megköszönje a munkámat.
Sz. G. L.: Mindazt, amit írt.
B. E.: És hogy egyetért a szövegemmel, a Levél az Istenhez tartalmával. Tudtam, hogy olvasta, és egyetért vele, mert megüzente. Gondolkoztam is sokat azon, hogy vajon mivel ért egyet. Én gyerekkorom óta tele vagyok kétséggel Istennel kapcsolatban. Ő meg azt mondta, illetve megsúgta, mert lehajolt hozzám, hogy az Isten folyamatos keresés. Ezzel megnyugtatott. Közbe átfutott a fejemen, hogy milyen jó, hogy teleraktuk párnával a széket, így legalább fel tud állni belőle.
Sz. G. L.: Mennyi időt töltött önnél?
B. E.: Majdnem két órát. Sok mindenről szó esett köztünk. Szép történeteket mesélt. Idén, január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján is találkozott velem. Jött velem Olga is a Szent Márta-házba. Ott lakik Papa Francesco egy titkos helyen. Fél, hogy az életére törnek azok, akik nem ilyen pápát akarnak. Megköszönte újra a tevékenységemet, és megint sok mindenről beszéltünk. Vittem neki fonott kenyeret. Mesélt a Buenos Aires-i rabbiról, akivel öt évig dolgozott a közös vállalás miatt, beszéltünk a szegényekről, a munkámról, kérdezte, mit írok. Verseskönyvet, mondtam. Amikor nálam járt, el is kérte az egyik versemet, amit még nem publikáltam. Megjelent a könyvem, én még nem is láttam, amikor az Osservatore Romano igazgatója hozta, hogy dedikáljam az egyházfőnek. Sorrentóból fel is hívott a pápa.
Sz. G. L.: Hogy mutatkozott be a telefonban?
B. E.: „Francesco vagyok” – mondta. Azóta újra hívott. „Sono Papa Francesco” – így szólt hozzám. Amikor jöttünk el tőle Olgával, felállt, hogy kikísér bennünket. Mondom, nem kell, ne jöjjön, fáj a lába, mint nekem. Én is most voltam mágneses rezonancián, műteni fogják a térdemet. Olyan édes volt! „Elkísérlek benneteket – viccelődött –, hogy biztos legyek abban, hogy elmentetek, és nem vittetek el semmit.” Nevettünk jókat. „De a kalácsot hagyjátok itt nekem!” – mondta nevetve.
Sz. G. L.: Edith, mit tett azért, hogy sem az arcán, sem az alakján nem látszik a kora?
B. E.: Semmit. Még szépségszalonba sem járok. Se fodrász, se manikűrös. Mindent én csinálok. A lelkem tisztaságára vigyázok. A konyhát Olga uralja. Én sokkal jobban főzök, mint ő, de mindennel megelégszem. Este elég egy kis joghurt vagy pár kanál tejföl. Tudod, mit tanultam meg a lágerben? Azt, hogy nem! Azt, hogy nincs! Azt, hogy nem lehet! Azóta minden könnyebb. Azóta minden több a semminél.
Sz. G. L.: Álmodni szokott még?
B. E.: Arról álmodok, amit nappal látok. Mostanában Ukrajnáról álmodom. Vagy a férjemről. Róla írtam a legutóbbi könyvemet. Néha arra ébredek, hogy megérintett. Hogy felé fordultam az ágyban.
Kiemelt kép és fotók: Profimedia
