Jó ideje eltűnt a televízió képernyőjéről, pedig hajdan mint riportert vagy A Hét műsorvezetőjét többmilliós nézőtábor figyelte a tévékészülékek előtt, de kubai nagykövetként is igen népszerű volt. Vajon mit csinál most Horváth János? Hogyan él?
Annak idején tervezgette, mi lesz, ha betölti a nyolcvanat?
Horvát János: Soha nem terveztem az életemet. Nemrég az egyik barátommal, Korda Gyurival azon töprengtünk, vajon mi is történt velünk az elmúlt tizenöt évben. Nem tudtunk óriási nagy élményeket felsorolni, tettük és tesszük a dolgunkat. Gyuri maradt a reflektorfényben, koncertezik.
Hogy én mit csináltam? Csinálok? Annak idején többféle televíziós életem volt. Voltam riporter, műsorvezető, intézményvezető, igazgató, de már akkor megfogalmazódott bennem, hogy az én szakmám egy illékony szakma. Ha az ember befejezi, eltűnik. Most egy másfajta, lényegesen nyugalmasabb életet élek.
És mégis mit csinál?
H. J.: Szerencsére sok bokorban benne vagyok. Van egy társaságom, akivel pókerezni szoktunk, egy másikkal szombatonként együtt ebédelünk, a harmadikkal utazgatunk. Dél-Spanyolország az egyik kedvenc helyem, de szeretek otthon lenni, begubózni, olvasni, filmet nézni.
És ott a családja, a lányai, az unokái. Nem is tudom, nős?
H. J.: Két és fél házasságom volt, de mindegyiknek válás lett a vége. Az első feleségem idősebb volt nálam, ő akarta ezt a házasságot, nem tartott sokáig. A második házasság a gyermekeim édesanyjához, Annához kötött, az sokáig tartott. Jött a harmadik, akkor mentem ki Kubába nagykövetnek.
Mivel a kubaiak nem voltak hajlandók befogadni diplomatastátuszban olyan nőt, aki nem feleség, kötöttünk egy ilyen „legyen” házasságot, de Kata nem bírta a kinti életet, és hazajött. Az egyik lányom Floridában él a két unokámmal, a másik itthon van. Hiányoznak a gyerekek, az unokák, de megszoktam a magamban élést.
Milyen apuka volt, amíg kicsik voltak a lányai?
H. J.: Amit a legnagyobb hibámnak rovok föl, hogy a 70-es, 80-as években a tévében éltem az életemet, és ez a gyerekek rovására ment. Azt viszont az érdemeim közé írom fel, hogy amikor hosszabb időt töltöttem Amerikában, újságírást tanítottam a Harvard Egyetemen, vittem magammal őket is. Így anyanyelvi szinten megtanultak angolul, és egy olyan világszemléletet adtam nekik, amiért nem kell szégyenkezniük.
Kubában is járt – felkérték nagykövetnek. Nem volt járatos a diplomáciában, nem félt ettől munkától?
H. J.: Kiküldtek egy országba, amit, úgy gondolom, akkoriban, amikor erre a pozícióra fölkértek, mindenkinél jobban ismertem. Két fiatal kolléga jött velem, akik Kubáról nem sokat tudtak, viszont a külügy a kisujjukban volt. Én akkor már régi motoros voltam a televíziózásban, újságírásban – egy diplomata és egy újságíró között nincs nagy különbség. Mindkettő infókat gyűjt, azokat rendszerezi, majd tájékoztat.
Önnek megadatott a szép hosszú élet, ez genetika?
H. J.: Édesanyám tovább élt, mint ahány éves én most vagyok, de egyébként mindenki más jóval korábban elment. Az anyámnak volt egy elmélete, ami úgy szólt, ameddig minden nap meg tudsz fejteni egy keresztrejtvényt, és lábat tudsz mosni a mosdóban, addig élsz. 86 éves korában ment el. Én is csináltam ezt, csak közben kaptam egy térdprotézist, úgyhogy már csak a jobb lábammal megy az attrakció.
Egyszer beszélgettünk arról, hogy arisztokratikus vonásai vannak. Jogos a felvetés?
H. J.: A családom gazdag volt. A nagyapámnak szőnyeggyára volt, amit elvitt a háború, majd az államosítás. A végén elszegényedtünk, ott maradtunk egy kicsi lakásban, ahova kiraktak bennünket. Apám és anyám műveltek voltak, nyelveket beszéltek, csak hát meggyötörte őket az élet. Ötvenhatban el akartak menni innen, csak nem volt teherautó, ami elvitte volna őket. Apám vett egy fa szövőszéket, fölállította a hálóban, és este hattól nyolcig lepedőket meg minden egyebet szőtt, amit aztán eladtak.
Pénzünk nem volt, de a kultúra jelen volt az életünkben. 15 évesen valahogy belekeveredtem a nagy művészek közé. Elkezdtem filmeket szinkronizálni, és ekkor megkaptam életem legnagyobb szerepét A nyomorultak című filmben. Én voltam Gavroche. Azt kellett mondanom: „Éljen a forradalom!” Itt véget is ért a filmes karrierem, de nem bánom, mert a televíziózás mindent megadott, még annál többet is, mint amire vágytam.
Ha végiggondolom az életét, nem volt karrierista, inkább csak élt a lehetőségekkel, amiket az élet felkínált.
H. J.: Szegvári Kati mondta egyszer, hogy nálam lustább embert nem látott. Mindig csak azzal foglalkoztam, ami éppen jött, de jött. Mire én azt mondtam neki, én úgy gondolom, ha ezt szerencsének hívom, az mindenkivel szembejön, csak nem mindenki ismeri fel, és elmegy mellette. Én többnyire felismertem, és éltem a lehetőséggel.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
