Egy nőnek mindent ki kell bírni, nincs lehetetlen, csak tehetetlen – ezt a bölcsességet Rost Andrea nagymamája mondogatta gyakran unokájának, akit egészen pólyás korától kezdve a nagyszülei neveltek. „A szüleim 21 évesek voltak az érkezésemkor. Ez manapság már nagyon korai. Kicsit még talán élvezni akarták az életet felelősség nélkül, ráadásul édesanyámnak gyorsan vissza kellett mennie dolgozni. Ezért a nagyszüleimhez kerültem. Édesanyámékkal csak vasárnaponként találkoztam, amikor meglátogattak minket Szolnokon. Nem dúskáltunk a pénzben, de nem is attól boldog valaki, hanem a szeretettől és az odafigyeléstől. A nagypapa például még akkor sem hagyta abba a meseolvasást, amikor már kiszáradt a szája” − idézi fel egyik kedvenc gyermekkori emlékét a művésznő Kadarkai Endre Hallgatlak című műsorában.
Összedőlt a világ
A szeretetteljes légkörnek egy csapásra véget vetett egy súlyos tragédia, a nagymamája halála. „Máig kiráz a hideg, amikor arra gondolok, hogyan tudtam meg. Annuska néni (Andrea nagynénje – a szerk.) annyit mondott, a mama nem jön már többet haza. Egy másodperc alatt megértettem, mit jelent ez, pedig csak nyolcéves voltam.
Rávetettem magam az ágyra, annyira sírtam, hogy megfordult velem a világ.
A temetésre sem vittek ki, ami sokáig hatalmas seb volt a lelkemben, úgy éreztem, nem tudtam megfelelően elbúcsúzni tőle” − mondja szomorúan Rost Andrea.
Kővel dobálták az iskolatársai
Ezután teljesen megváltozott az élete, visszakerült a szüleihez, és az új iskolájában finoman szólva sem fogadták tárt karokkal. „A gyerekek kegyetlenek voltak, csúfoltak, mert tájszólással beszéltem, én voltam a paraszt csaj. Kővel is megdobáltak, amikor a szünetben lementünk az udvarra. Megbélyegezve éreztem magam. Végig az volt bennem, hogy ’egy napon csak azért is megmutatom nektek, hallani fogtok rólam’” − vallja be Andrea.
Így is lett, hiszen világhírű operaénekesnő vált belőle, de ennek meg is fizette az árát. „Engem a Jóisten azért küldött erre a földre, hogy ezzel foglalkozzak, ezt pedig nem adják ingyen. Mostanra már megbarátkoztam vele, és próbálok visszaadni és kompenzálni a szeretteimnek. De kétszer elváltam, mert egészen egyszerűen nem voltam ott nekik, amikor kellett volna. Egy szerelmes férfinak borzasztó megélni, hogy van nála fontosabb” − mondta őszintén Rost Andrea.
Így változott az évek során:
„Pusztító volt a másik hiánya”
A második válása iszonyúan megviselte, nehezen tudott túllépni a szakításon. „Pusztító volt a másik hiánya, mindig őt hívtam fel először, ha sikerem volt. És amikor már nem hallottam a hangját, az volt a legrosszabb. Fel sem bírtam kelni az ágyból. Semminek sem láttam értelmét. Ha már csak rágondoltam arra, a kisujjamat meg kell emelni, úgy éreztem, mintha hét tonna súly lenne rajta” − idézte fel lelki mélypontját a művésznő. De aztán magának és a körülötte lévőknek köszönhetően megtalálta a kiutat.
„Gyógyszer, terápia és egy katmandui elvonulás segített.”
Mindemellett egy jóbarát is nélkülözhetetlen, aki mindig jókor hívott fel, és a fülemnél fogva rángatott el mozogni. Heti háromszor úsztam. Azt tanultam meg ebből az egészből, hogy mennyire hihetetlenül sok erő lakozik bennem, mint egy amazonban. Soha többé nem engedem meg egy kudarcnak sem, hogy így padlóra küldjön.”
Elutasított békejobb
Már jó ideje köztudott, hogy Rost Andrea és Miklósa Erika finoman szólva sem szívleli egymást, és úgy tűnik, ez a viszony a közeljövőben sem fog rendeződni. „Szerintem mind a ketten alkalmatlanok vagyunk rá, hogy mi jóban legyünk – ismerte el Andrea. – Persze jól nézne ki. Két ilyen nagy énekes, legalábbis két híres énekes… És akkor miért nem? De hát nem. Nem! Én nyújtottam egyébként még tavaly is egy baráti kezet, amit aztán ő baromira nem fogadott. Nem reagált rá.”
Kiemelt kép és fotók: Olajos Piroska/fotocentral.hu; Archív
