Bayer Ilona nem is két-, hanem háromlaki életet él. Három hónapot töltött a lányáéknál Japánban, alig volt itthon, máris indul a fiáékhoz Ausztriába. Hogy miként tud ennyit „repkedni”, ilyen szétszakadt szívvel élni, őszintén elmesélte a Best Podcastban.
Hogyan bírja? Ahogy az ember idősödik, bizonyára egyre nehezedik az utazás – főleg Japánba, nyolcezer kilométeres távolságba.
Bayer Ilona: Az utazás fizikailag fárasztó, itthon meg a családom nélkül nehéz lelkileg. Ne is beszéljünk erről, mert látod, fátyolosodik a szemem… Az állandó hiányérzet megviseli a lelket…
Egész életében a családja, a három gyereke volt a legfontosabb…
B. I.: Rák asszony vagyok, aki egykének született. Kicsi korom óta nagy családra vágytam. Nem véletlen, hogy egy kiszámíthatatlan időbeosztású pályán negyvenévesen megszültem a harmadik gyerekemet. De épp ilyen szerelemmel szerettem a munkámat is. Mindent akartam, és mindent jól akartam. Örökös lelkiismeret-furdalás volt az ára. Hol az egyik javára, hol a másik kárára kellett kisakkozni a hétköznapokat. Miközben a TV Híradó mellett rádióztam, cikkeket és könyveket írtam, kultúramenedzseléssel is foglalkoztam. Ma már csak csodálkozom, hogyan bírtam. Igaz, sokat segített a két nagy, Tomi és Petra, mert a nagyszülők Szolnokon az idős dédiékről gondoskodtak, bébisziterre meg az akkori tévés fizetésből nemigen telt. Ez az egymásrautaltság viszont kivételesen erős testvéri köteléket alakított ki bennük.
A három gyerek most háromfelé él a világban. Nekik sem lehet könnyű…
B. I.: Ők – miután családot alapítottak – jobban viselik, mint én. Hiszen nekem nemcsak a gyerekeim, hanem az unokáim is hiányoznak. 15 éve, mióta Petra a világ túlfelén él, nincsenek közös születésnapok, családi összejövetelek, és a legfájóbb pont a karácsony. 15 éve egyetlen egyszer sem lehettünk mind együtt a szeretetet ünnepén… Sokan irigyelnek az utazások miatt. Nem titkolom, gyönyörű helyekre jutok el, cserébe viszont nem lehetek igazi nagymama. Olyan, mint az én szolnoki Mamukám volt, aki felnevelt engem. Három generáció lakott együtt szép egyetértésben a Zagyva-parti házban. Ezt szerettem volna megteremteni én is. Szoktam mondani, az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Öröm, hogy a két nagyobb megtalálta a helyét új hazájában, de ezzel végleg szertefoszlott az én nagycsalád-álmom. S az sem életbiztosítás, hogy a legkisebb itthon marad. Komolyan át kell hát gondolnom, hogyan tovább, hogy legalább valamelyiküknek a közelében éljek…
Most jött haza Japánból. Hogyan zajlik az élet Petra lányánál?
B. I.: Órákon át tudnék mesélni… A „kis szamurájom” nyolcéves. Japánban a gyerekek az első perctől kezdve egyedül járnak iskolába, önállóságra, az életre nevelik őket. Ezt azért tehetik meg, mert egyrészt Japánban a közbiztonság tökéletes, másrészt a gyerekeken nyomkövető van. Az iskolában hetesrendszerben ők tálalják fel az ebédet és takarítják az osztálytermüket. Korán megtanulják, hogy vigyázzanak a rendre, ne szemeteljenek. Ezért lehetséges, hogy Japán minden bizonnyal a legtisztább ország a világon.
Visszatérve a gyerekeire, mit gondol, jól nevelte őket?
B. I.: Igyekeztem. A legfontosabb talán, hogy nem ragaszkodtam hozzájuk görcsösen. Képes voltam elengedni őket. Az, hogy nekem ez mibe került és kerül, más lapra tartozik. Engem is korán elengedtek a családi házból. Emlékszem, drága nagyanyám, Mamuka, azt mondogatta: „Jaj, csak a politika közelébe ne kerülj, mert az a világ legpiszkosabb dolga!” Erre hova hívtak? A tévéhíradóhoz, a legpolitikusabb televíziós műfajhoz. 1974-ben a szolnoki rádióból felkerülni az ország első hírműsorába akkora csoda volt, mintha egy kis, vidéki színházból a színésznőt felkérnék egy hollywoodi filmszerepre. Máig hálás vagyok a csodálatos évtizedekért. A legnagyobbaktól tanulhattam.
Ebbe a sokszínű, sűrű szakmai életbe született a harmadik gyereke, Szofi Sára. Nem félt attól, hogy előröl kell mindent kezdenie? A pelenkázást, az éjszakázást…
B. I.: A 18 éves fiam és a 12 éves kiskamasz lányom mellé érkezett a legkisebb kincsem… Hihetetlen élmény volt. Kiteljesedtem, repültem a boldogságtól. Épp ilyen szenvedéllyel szerettem volna megélni a nagymamaságot. De ez már örökre vágyálom marad. Tudomásul kell vennem, hogy csak „kedves vendég” lehetek az unokáimnál. Kegyetlen játéka ez a sorsnak…
Kiemelt kép: Fülöp Dániel/fotocentral.hu
