Az Operettszínház ünnepelt primadonnája és a Rockszínházból frissen átszerződött fiatal művész bemutatkozik egymásnak a színház bejáratánál. A férfi megkéri, hogy tanítsa meg németül, a nő pedig bájosan csak annyit mond: „Majd megtanulja magától”, és továbbsétál az elegáns bundában, kis fehér kutyájával a kezében. Később az Operettszínház bejárata előtt egy elegáns férfi vörösrózsa-csokorral köszönti csinos feleségét, majd fehér kiskutyájukkal együtt, kéz a kézben az emeleten megterített asztalukhoz sétálnak. A két jelenet helyszíne és szereplői ugyanazok, csak közben eltelt 40 év.
Kitartóan udvarolt
„Az első közös előadásunk, a Marica grófnő olvasópróbáján találkoztunk először. Andrika kedves visszautasítása után én kitartóan udvaroltam a próbák alatt, és a tanításért cserébe táncórákat is felajánlottam. Ennek már nem tudott ellenállni, két hónap után össze is költöztünk, és nem volt kérdés, hogy férjként és feleségként fogjuk leélni az életünket. Mindennek már negyven éve” – emlékszik vissza Szolnoki Tibor.
A titok: nincs titok
És hogy mi a titkuk? Az, hogy nincs titkuk egymás előtt. „Mindig bizalommal, őszinteséggel fordultunk egymás felé, és ahogy a színpadon, úgy a házasságban is fontosnak tartottuk, hogy vállaljuk az érzéseinket, önmagunkat. Soha nem kellett szerepet játszanunk egymás előtt, nem kellett primadonnának és macsónak lennünk” – meséli őszintén Tibor. „Felvállaltuk a klasszikus férfi és női szerepeket, Tibor fát vág, én főzök, és a mai napig igazi férfi módjára felsegíti a kabátomat, kinyitja előttem az ajtót, cipekedik. Én pedig megpróbáltam mellette nőnek lenni, nőnek maradni, és mindez így volt természetes mindkettőnknek. A színház is sokat segített abban, hogy ezeket a szerepeket jól tudtuk viselni. Egy férfi olyan férfit játszik a színpadon, akit a nő az életben is maga mellé képzel, a nő pedig nemcsak attól jó és szép, hogy más ruha van rajta, hanem, mert olyan nőt alakít, akit a férfiak maguk mellett szeretnének tudni. Vallom, hogy a színház azért is létezik, hogy az embereket motiválja, hogy segítsen megtanulni élni, mert szépen élni nem könnyű! Amikor az oltár előtt kimondjuk az igent, őszintén szerelmesnek kell lennünk egymásba, tudnunk kell kimondani, hogy tisztelem, kívánom, becsülöm, szeretem, kiszolgálom a házastársam, a kedvében járok, és mindig ott vagyok vele. Én újra és újra bele tudok szeretni Tiborba, ha látom a színpadon. Szeretem, ahogy mozog, ahogy zsebre tett kézzel beszélget a közönséggel, ahogy másoknak udvarol. Kétségbe is lennék esve, ha másoknak nem tetszene, csak nekem” – mondja mosolyogva Zsadon Andrea.
Kézen fogva
Mindehhez persze meg kell találni a megfelelő társat. A színész házaspár mindkét tagja próbálta korábban egy előző házasságban, de egymást megismerve tudták meg igazán, mit is jelent jóban-rosszban együtt maradni. „Tudjuk, hogy a másik nélkül nem tudnánk így élni, szükségünk van egymásra. Az oltár előtt tett fogadalmunk óta már nem csak magamért próbálok jól lenni és jól élni, Andrikáért is felelős vagyok. Onnantól, hogy megtaláltuk egymásban a másik felünket, nem eresztettük el egymás kezét, a konfliktusok, a nehézségek ellenére sem.” Szó szerint Tibor a mai napig mindig megfogja Andrea kezét, bárhová is mennek. Ez pedig állandó biztonságot jelent a színésznőnek. „Tibor mindig azt mondja, hogy ízig-vérig nő vagyok, mindent szeret bennem. Pedig bevallom, rendetlen vagyok. A hatalmas ruhakupac, amit a szekrény mellé fel tudok halmozni a ’még egyszer felveszem majd’ ruhadarabokból, zavarja Tibort. Kedvesen meg is szokta jegyezni, hogy ne ott gyűjtögessem. De hát mit tegyünk, ha egy házban egy szobával és egy szekrénnyel mindig kevesebb van? És azt is tudom magamról, hogyha veszekszem Tiborral, borzasztó tudok lenni. De mindig tudtunk egymástól bocsánatot kérni!” „És beszélgetni – teszi hozzá Tibor. – Mi mindig mindenről tudunk társalogni. Ha olvasok egy jó könyvet, beszámolok róla, és elindul egy jó beszélgetés. De nagyon szeretünk együtt filmet nézni, kirándulni, múzeumba járni.”
Kiemelt kép és fotó: Olajos Piroska/fotocentral.hu
