Aki találkozik velük, egyből érezheti, hogy a köztük lévő harmónia máig sem kopott meg. Pedig több évtizede, hogy utoljára együtt korcsolyáztak. Közös történetük több mint 50 éve a budapesti Kisstadion jegén kezdődött. Visszavonulásuk óta ugyan különböző vágányon halad az életük, mégsem tudtak elszakadni egymástól.
„Ha már jégtánc, akkor tényleg táncoljunk”
Krisztina 12, András 14 éves volt, amikor összehozta őket a sors. Még álmodni sem mertek róla, hogy egy nap olimpiai ezüst- és világbajnoki aranyérem csillog majd a nyakukban. „Akkoriban itthon nem volt fedett pálya, így néha ránk szakadt az eső és a hó, de minket ez sem állíthatott meg – idézte fel Regőczy Krisztina korábban a Best magazinnak. – Egy idő után szállóigévé is vált, hogy ha nem vagyunk a jégen, akkor más is képtelen edzeni.”
A korukhoz képest elképesztő fegyelmezettséggel gyakoroltak: míg iskolatársaik házibulikba jártak, ők folyamatosan a versenyekre készültek. Így idővel kirekesztették őket a többiek, cserébe viszont a jégen jöttek a sikerek. „Pedig a hátrányos helyzetünk miatt nem is gondoltunk rá, hogy komoly eredményeket érhetünk el – árulta el Sallay András. – A korcsolya iránti szerelem és egymás megbecsülése rengeteg erőt adott. Kriszta nagymamájának is sokat köszönhettünk, aki tánctanárként és zenetanárként dolgozott. Ő tanácsolta, ha már jégtáncnak hívják a sportágunkat, akkor tényleg táncoljunk.”
Kriszta a család többi tagjának az érdemeit is felsorolja: „A nagypapámtól az emeléstechnikát tanultuk meg, majd miután az édesanyám is továbbképezte magát, ő lett az edzőnk és a külső szemünk. Családi segítség nélkül nem ment volna.”
„Vérre menő vitáink voltak”
Mindketten maximalisták, határozott és karakán karakterek, nem csoda, hogy olykor zengett tőlük a jég. „A többiek gyakran mondogatták egy-egy heves szóváltásunkat hallva, hogy ’Na ezek sem lesznek tovább együtt’, de nem győztek csodálkozni, amikor az edzés után nevetgélve hagytuk el az öltözőt” – mesélte Sallay András. „Vérre menő vitáink voltak, de mindig csak a jobbítás érdekében – magyarázta Regőczy Krisztina. – A barátságunk, az egymás iránti szeretetünk, elköteleződésünk viszont sosem kérdőjeleződött meg.”
Összekapaszkodva vészelték át azt is, mikor az 1980-as Lake Placid-i téli olimpián az Egyesült Államokban ezüstérmet szereztek, holott szinte mindenki szerint őket illette volna az első hely. „Ahol nem óra vagy a centi méri az eredményt, hanem emberi tényezők is közrejátszanak, ott el kell fogadni a döntéseket – mondta határozottan Kriszta. – Mi ebben nőttünk fel. Nem mondom, hogy lelkileg nem törtünk össze, de voltunk annyira fegyelmezettek, hogy nem siránkoztunk és dühöngtünk a színfalak mögött.” András is rég túltette már magát a történteken. „Évekkel később elkaptak gyorshajtásért Texasban. Amikor a rendőr rám nézett, azt kérdezte: ’Nem maga az, akinek meg kellett volna nyerni az olimpiát?’ Nekem ez elég elégtétel volt.”
„Egynek kellett lennünk”
1980-as visszavonulásuk után profi jégtáncosként dolgoztak az Egyesült Államokban, magyar színekben profi vb-t nyertek. András, aki már becsüsként is dolgozott a sport mellett, nyitott Budapesten egy műkereskedést, Kriszta pedig edző lett Bostontól Los Angeles és San Franciscón át egészen Hawaiig. De más is megváltozott akkor az életükben. Majd’ 18 évig minden idejüket együtt töltötték. Ám a szerelem végül barátsággá szelídült. „Sokan nem értették meg, mennyire rendkívüli a kapcsolatunk” – ismerte el András, de ennél többet nem szerettek volna a témáról beszélni. „Sokáig nem tartottuk a kapcsolatot, és még ma sem beszélünk mindennap, de ha nagyon nagy baj van, egymást hívjuk fel először – árnyalta a képet Regőczy Krisztina. – A régi harmónia ma is megvan közöttünk. A családjaink is ismerik egymást, jó viszonyban vagyok Bandi feleségével és a lányaival, Nórival és Laurával. Akárcsak Bandi az én párommal.” Látszik rajtuk, hogy az egyáltalán nem zavarja őket, hogy egyként emlegetik a nevüket. „A rólunk kialakult kép szerint egynek kellett lennünk, és mi eggyé is váltunk. Ennek köszönhetően tudott a kapcsolatunk életre szóló barátsággá alakulni.”
Kiemelt képek: Birton Szabolcs, Korponai Tamás/fotocentral.hu
