Mi volt élete legvakmerőbb vállalkozása?
Szente Vajk: Szerintem amikor a Puskás-musicalt csináltuk egy óriási stábbal. Aztán jött a pandémia, a lezárás, minden bizonytalanná vált, de mi mentünk tovább előre. Mintha kétszázzal száguldottunk volna valami szakadék felé, ahova lezuhanhatunk, de ki tudja, lehet, hogy pont addigra talán megépítenek oda egy hidat, vagy mégsem… És valahogy végül megépült ez a híd. Az tényleg egy őrült vállalkozás, nagy vállalás volt, azt hiszem.
Mennyire tartja magát különcnek?
Sz. V.: Hát erről talán másokat kellene megkérdezni, de azt hiszem, ha egytől tízig lehetne értékelni, hogy mennyire vagyok különc, sokan a húszas számot mondanák. De nyilván magáról az ember nem mondja azt, hogy különc.
És a magánéletében mennyire jellemző önre a vakmerőség?
Sz. V.: Ezeket az őrültségeket én megélem a szakmai életemben, civilként pedig zárkózott és visszafogott ember vagyok. Sokan félreismernek, vagy nem gondolják ezt rólam, mert a színházban vagy a médiában talán nem ez látszik. Az emberek nem látják az életem, keveset is szoktam beszélni róla, ők a szerepléseim alapján egészen másmilyennek láthatnak, mint amilyen valójában vagyok. Például a Dancing with the Starsban előadók produkcióiról kellett beszélnem. Mivel valami hasonló a rendezés is, hiszen a koncepcióm mentén haladunk a színész kollégákkal, ezért ezekben könnyen tudok működni. Más műsorokban már nem biztos, hogy tudnék. Igazából a tévében nem az életemet mutatom meg, hanem a szakmai véleményemet adom, és persze azért óhatatlan, hogy így a személyiségem is megjelenik. Ennél jobban nem nagyon hiszem, hogy meg tudnék vagy akarnék nyílni.
Próbálta kideríteni, miből ered ez a zárkózottság?
Sz. V.: Nem nagy dolog ez. Már gyerekkoromban is ez volt. Én nem az a gyerek voltam, aki beáll a kör közepére, és ott ugrál. Visszafogott kissrác voltam, és ez valahogy így is maradt. Sőt inkább azt mondom, hogy időről időre csak egyre erősebb személyiségjeggyé válik a zárkózottság.
Nemrég látott napvilágot a hír, hogy Cseke Péterrel egy új zenész színházat vezetnek majd az Erkel Színház épületében. Ez is, azt hiszem, a bátor, őrült, vakmerő vállalkozások közé sorolható.
Sz. V.: Igen, bár ugye itt az embernek már a sok gondolatot meg víziót alá kell támasztania egy mindenre kiterjedő pályázati anyaggal, ami nélkül ez a hatalmas feladat nem vállalható be. A zenés színházi műfajnak bőven akad kedvelője Magyarországon. A hazai musical az István, a királytól A padláson keresztül a Doctor Herzen, A Pál utcai fiúkon, a Puskáson át azért mégiscsak bizonyított már. És jó lesz, hogyha ilyen kaliberű darabok születhetnek, és azok ennek a színháznak tudják majd emelni a presztízsét.
A fotógalériára kattintva, ön is megnézheti a Szente Vajkkal készült különleges fotósorozatot, íme!
Tévében szerepel, színházban rendez, filmet forgat, közben egy teátrum vezetésére készül. Mikor találkozik önmagával?
Sz. V.: Most éppen kevesebbet találkozom magammal. Ez egy ilyen időszak, teszem a dolgom. Minden rendben zajlik, minden történik a maga idejében
De nem is hiányzik ez a találkozás önmagával?
Sz. V.: Nem akarom a napi 36 órát dolgozó, belül halott művész képét mutatni magamról, aki egyfolytában csak dolgozik, még ha a valóság kicsit hasonlíthat is néha erre.
Mint egy rendes munkaalkoholista…
Sz. V.: Nem. Ez nem igaz rám, mert aki munkafüggő, az akkor is dolgozik, amikor nem kellene. Ez szerintem azért nem igaz rám. Aki a futball közelében dolgozik, az biztos azzal kel, és azzal fekszik. Én színházban dolgozom, tehát én meg ezzel. De ez nem jelenti azt, hogy ez egy borzalmas, sivár élet lenne, sőt, minden percét szeretem. Most például nagyon sűrű a szakmai életem, de azért nem az van, hogy közben karikás szemmel bámulok magam elé, csak tényleg, ahogy az előbb említettem, nincs időm találkozni magammal. Szeretek például futni, és volt idő, amikor egy hónapban 20-22 napot futottam. Az elmúlt időszakban viszont erre kevesebb szabad órám maradt. Úgy számolom, hogy azért az elkövetkező hetekben majd lesz, és akkor futás közben talán újra önmagammal lehetek kicsit.
Kiemelt kép és fotók: Olajos Piroska/fotocentral.hu
