Ilyen a színháztörténelemben még nem volt! A Turay Ida Színházban félbeszakadt az előadás. A színészek a színpadon, a nézők a nézőtéren köszöntötték Pásztor Erzsit, ami igazi meglepetés volt a számára. „Hatvanöt éve állok a színpadon, de ennyi művészt még nem láttam együtt a színpadon, mint most, de nem megyek el innen, míg elő nem adtam a vajákos asszonyt… – mondta szerepe szerint, és abban a pillanatban betolták a tortát a 88 szál gyertyával. A színésznő meglepetésében és a meghatottságában, könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani: – Napok óta ünnepelnek, én is magamat, fiatal koromban elképzelni nem tudtam, hogy ilyen öreg leszek. Ha most visszagondolok, nem akarom elhinni, hogy míg ide eljutottam, mennyit szenvedtem…”
„Háborús gyerek vagyok”
Ekkor vett egy nagy levegőt, letörölte a könnyeit, majd folytatta: „Vérzivataros világban éltem, háborús gyerek vagyok. Amikor a bombázások elmúltával feljöttünk a pincéből, jött az elmondhatatlan szegénység. De anyám akkor is megtartotta a születésnapom, csak hát nem úgy, mint ahogy manapság szokták. Jöttek hozzánk az osztálytársak. Kakaó, vajas kalács volt a menü. Hogy honnan varázsolt ilyen pompás, királyi, fejedelmi étket, nem tudom, de az anyák csodákra képesek. Pici ajándékot is kaptam, én egy almának is nagyon tudtam örülni. Manapság rongyrázás lett a születésnap. Olyanról is tudok, aki autót, lakást, külföldi nyaralást kap ajándékba. Engem már az is boldoggá tesz, hogy a kollégák, a nézők felköszöntöttek, az utcán megállítanak az emberek, isten éltesse művésznő, mondják. Amit ilyenkor érzek, azt semmihez nem lehet hasonlítani.”
Vérzivataros évek
Erzsike bár nagyon boldog, mégis vissza-visszatér a történeteiben a vérzivataros éveire. Nem véletlen. „Persze, hogy ezek járnak folyton a fejemben, hiszen most is háborúk dúlnak körülöttünk, de itthon is sok a baj. Arról nem is beszélve, a magánéletem sem volt felhőtlen. Sokáig, húsz évig küzdöttem a férjemért, hogy letegye az italt. Nem jártam sikerrel, elváltam tőle. Egyedül neveltem fel a lányomat. Hol volt munkám, hol nem. Nehéz volt. Ha nem lettem volna színésznő, ha a színpadon nem élhettem volna ki az érzelmeimet, nem éltem volna túl ezeket az élethelyzeteket. Színésznek, nézőnek egyaránt nagy szüksége van a színházra, mert a nehéz percekben egy fájdalmas életszakaszban ez jelenti a kapaszkodót. Most sírok. Manapság sokat sírok, de már csak örömömben.”
Az utóbbi években bepótolta
Bár betöltötte a 88. évét, az egykori Szomszédok Janka nénije a mai napig sokat dolgozik. Három darabban játszik, egyet próbál. Azt is elárulta, ez utóbbi áll most a legközelebb a szívéhez. „Elszégyellem magam, ha nem játszom, mert azt érzem, szabad vagyok, boldog vagyok. Ha viszont játszom, majd kiugrom a bőrömből, hogy este végre színpadon állhatok. Most a Forgószínpad előadás próbái tesznek a legboldogabbá. Egy színészotthonban játszódik, kiöregedett színésznők élnek itt együtt. Egy napon, miután piromániás vagyok, véletlenül felgyújtom az otthont. Ezért kidobnak. Amikor szerepem szerint búcsúzom, úgy érzem, mintha valóban búcsúznék a színháztól, az élettől. Elmondom, csodálatos volt együtt játszani, együtt lenni, mindenkinek sok sikert kívánok… És megint sírok. Ekkor valóban lepereg mindaz, amit az utolsó években átéltem. Elég, ha csak az egészségemre gondolok. Életem során korábban kétszer voltam kórházban. Egyszer, amikor a lányom született, másodjára a mandulaműtétemnél. Az utóbbi években azonban bepótoltam. Nemrégiben műteni kellett a jobb kezem, volt rajta egy kisebb daganat. Aki egyszer rákos volt, mint én, persze, hogy megijed. Én is. Szerencsére semmi komoly. Nem úgy, mint amikor vastagbélrákom volt. Akkor rezgett a léc, hogy túlélem vagy sem. Kemoterápia, sugár, műtét… Azt gondolom, szerencsés természetem van, hála édesanyámnak, tőle örököltem. Így viszonylag jól viseltem a nyolc hónap megpróbáltatásait. Egy percig nem jutott eszembe, hogy vége. Az életösztön erős bennem, maradjon ez sokáig így, de ehhez humor is kellett és kell. Szerencsére ennek sem vagyok a híján.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
