Mackó, Márton, Marci, doktor úr, ügyvéd úr – mi legyen a megszólítás?
Dr. Székhelyi Márton: Édesapám a haláláig Mackónak hívott, miután most nem ügyvédi minőségemben, hanem gyerekként beszélgetünk, szeretném, ha Marcinak szólítana.
Hat éve már, hogy elment az édesapja. Szinte a halálig tartottuk a kapcsolatot, mindig mesélte, hogy „Mackó jön velem a kemoterápiára, ilyenkor rengeteget beszélgetünk, sőt rögzíti is a beszélgetéseket, hogy mi lesz ebből, még nem tudjuk.” Mi lett ezeknek a sorsa?
Sz. M.: Már a betegsége előtt csodálatos ötletnek gondoltuk mind a ketten, hogy gyermeki kíváncsisággal kérdezgessem aput az életéről, az élet nagy kérdéseiről. Miután igen elfoglalt színész, apa és nagypapa volt, ráadásul nekem is ott van a saját családom, a gyerekeim, a munkám, sokáig nem találtunk rá időpontot. Aztán jöttek az órákig tartó kórházi kemoterápiás kezelések, és ekkor az az abszurd, tán egyenesen pimasz gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy most jött el ennek az ideje. Megkérdeztem: „Apu, mit szólnál hozzá, ha elkezdenénk ezt a ’projektet’?” „Kiváló gondolat” – válaszolta gondolkodás nélkül. Az élet a kegyetlenségében, a kezelések fájdalmai, gyötrelmei közben megajándékozott engem is, aput is azzal, hogy ezt így végig tudtuk csinálni. Hogy mi lesz ezeknek a beszélgetéseknek a sorsa? Apu is, én is azt szerettük volna, ha idővel ebből egy szép életinterjú-kötet születik. Hat év telt el, de a szöveggel való szembenézés ugyan egyre kevésbé, de még mindig nehéz kihívást jelent számomra. Szerintem soha nem is leszek túl apu elvesztésén. De amit ígértem, amit megbeszéltünk, minden erőmmel azon leszek, hogy teljesítsem.
Azonkívül, hogy beszélgettek, mi mindent csináltak még együtt?
Sz. M.: Kártyáztunk. Römiztünk, gyerekkoromtól kezdve – a tenisz mellett – ez volt a kedvenc közös programunk. Sajnos a vége fele nagyon fogyott a húzópakli. Tudtuk, hogy záros határidőn belül be fog következni, amitől mindannyian féltünk. És rengeteg nápolyit ettünk.
Édesapja az utolsó pillanatig dolgozott, játszott, a színpadon nyoma nem volt annak, hogy halálos beteg.
Sz. M.: A színpadon való lét, a közönség szeretete, ami végigkísérte az egész pályafutását, ami számára a betegsége alatt többet ért mindenféle kémiai beavatkozásnál, gyógyítóan hatott rá. A halála előtt húsz nappal még játszott, mindig azt mondta, akit megformál, akinek a bőrébe bújik, annak nincs tüdőrákja, így azt, hogy ő ezzel küzd, a közönség tudhatja, de a játékában nem szabad látszódnia. Azt gondolom, a színész, aki a színpadon tökéletes, a legnagyobb betegségében is az.
Való igaz, Székhelyi József egy percig nem titkolta, hogy beteg, őszintén beszélt róla.
Sz. M.: Igen, szeretett volna ezzel azoknak segíteni, akik hasonló cipőben járnak. Volt egy ilyen küldetéstudata.
Sokáig mondogatta, biztos benne, hogy meg fog gyógyulni. Fel nem merült benne, hogy meghalhat?
Sz. M.: Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen tisztában volt mindennel, csak eleinte talán magát is kicsit be akarta csapni, a családját, a nézőket pedig meg akarta kímélni ettől. Emlékszem rá, amikor megjött a citológiai vizsgálatok eredménye 2017 novemberében, én vettem először kézbe, és én mondtam meg neki, mégpedig a próba szünetében, a 71. születésnapja előtt pár nappal. Rám nézett, és ezt mondta: „Jól van, Mackókám, ez van, menni kell tovább, a végére kell járni, ez is egy feladat, megoldjuk.”
Próba szünetében elmondani egy ilyen rossz hírt, nem éppen jó időpont.
Sz. M.: Nincs jó időpont, minél előbb, én így láttam jónak. Mint ahogy egy válásnak sincs jó időpontja. Huszonnégy voltam, amikor a szüleim elváltak, felnőtt férfi, mégis megszenvedtem. Egy gyerek azt gondolja, később reméli, a szülei tökéletesek, és ilyenkor kiderül, mégsem. Óriási csalódás ez.
Hat évvel ezelőtt az édesapja, két évvel ezelőtt az édesanyja is meghalt. Ilyen rövid idő alatt két szülőt elveszíteni, borzalmas lehet.
Sz. M.: Apunak a betegsége alatt voltak rosszabb, voltak könnyebb időszakai. De végig dolgozott, augusztus 22-én halt meg, másodikán még játszott. A halála előtt három nappal került kórházba, akkor már tudtuk, nincs sok ideje hátra. Az első éjszakára beszöktem a kórházba, befeküdtem mellé a szomszédos ágyba, hogyha felébred, érezze, ott vagyok mellette. Második éjszakára hazamentem, reggel hívott az orvos, menjek be, eljött az idő. Mindenki a családból aznap ott volt apuval, szép volt. De amikor örökre lecsukta a szemét, éppen ketten fogtuk a kezét, jobbról és balról. A felesége, Emese és én. Óriási ajándék az élettől, hogy vele lehettem. Sóhajtott egy hatalmasat, és a szó legnemesebb értelmében kilehelte a lelkét. Szokták mondani, súlyos beteg volt, így volt idő felkészülni a halálára. Részben ez igaz, másrészt számomra a világ egyik, hanem a legfontosabb embere ment el, erre pedig felkészülni nem lehet, ez feldolgozhatatlan számomra, különösen a halálát követő időre nem lehet felkészülni. És két évvel ezelőtt az édesanyám is meghalt, ráadásul ugyanabban a betegségben. Tüdőrákban szenvedett csontáttéttel, pont, mint apu. Így elkövettem azt a „turpisságot”, hogy anyut ugyanaznap, augusztus 26-án temettük el, mint aput. Gondoltam, ezzel kicsit megtréfálom őket. Vallási okból nem azonos helyre kerültek, de azért látótávolságon belül vannak. Úgymond telekszomszédok lettek.
Milyen útravalót hagyott örökségül az édesapja?
Sz. M.: Azt, hogy amivel az ember foglalkozik, azt 100 százalékosan kell csinálni, legyen az bármi: munka, család, barátok – különben nincs értelme az egésznek. És örökül hagyta az igazságérzetét, a közélet iránti felelősségérzetét.
Bármikor beszélgettem az édesapjával, mindig szóba került. Így mondta: „Tudod, Zsuzsikám, az ügyvéd fiam…” Büszke volt az ő Mackójára.
Sz. M.: Az édesapja, dr. Székhelyi Ferenc főkönyvelő, közgazdászdoktor volt. Igen, büszkeséggel töltötte el, hogy a gyerekei közül lesz még valaki valamilyen doktor. Színész akartam lenni. Kiskamaszként játszottam pár évet egy ifjúsági tévésorozatban, figyelt engem, és egyszer a kérdésemre azt mondta: „Mackó, nincs elég tehetséged a színészethez, válassz valami más szakmát.” Nem lett volna jó tehetségtelen kis Székhelyinek lenni, így – még ha akkor fájdalmas is volt – örülök, hogy rá hallgattam, mert végső soron igaza volt.
Kiemelt kép: Archív
